Pillanatképek - december 23.

Egy türelmes báty (bébiszitter?, 20ys tops) három általános sulis korú gyerekkel. "Mindened megvan? Nyugodtan vedd fel még a sálad. Megvárunk."
Egy srác, aki a saját talpát fotózza a villamosmegállóban.
Ugyanő kicsit később, amint úgyszólván egyszerre szív egy normál és egy "mosolygós" cigit.
Mínusz nulla fok a köztéri hőmérőn.
"De csinos vagy!" - egy utastárs karácsonyi üdvözlete vizsgáktól pandamintás arcomnak. Vagy nem ennek.
"Vagy nem volt férfi, vagy.... hát szóval melltartót viselt, na." - beszélgetés a szomszéd asztalnál, ebéd közben.

Mire fizetjük a TB-t?

Gyermekem már vagy egy hete elgyötört ábrázattal, ámde határozatlanul mászkált a lakásban, fogfájásból kifolyólag, tegnap meguntam, és elzavartam fogászhoz. Ma reggel gyűrött arccal bebotorkált a felnőtt fogászatra, ahol - miután előadta, hogy mi baja - közölték vele, hogy még nem számít felnőttnek, menjen a gyerekrendelésre. Fölhívta az egyetlen gyerekfogászatot, amit ismerünk, megértően bólogattak, hogy oké, fáj a foga, de körzet szerint nem ide tartozik, kapott egy másik telefonszámot. Három a magyar igazság alapon az újabb rendelőt is megkereste, előadta, hogy elég vacakul érzi magát, mikor mehetne. Ja, hát karácsony előtt már ne is remélje (ezt így dec. 14-én!), majd valamikor két ünnep közt, de inkább januárban. Hogy addig fölfordul kínjában, fájdalomcsillapítón él vagy elmegy magánrendelőbe, az úgy tűnik egyéni szocproblem. Értem én, hogy sokan vannak, de akinek fájt már foga, az tudja, hogy néhány órát is nehéz várni, nemhogy heteket! Éljen a magyar egészségügyi ellátás.

De most tényleg: mire fizetjük a TB-t?!

Az első

... karácsonyi jókívánság - merthogy addig már nem lesz dance - így hangzott:
"Szeretnék nektek boldog ünnepeket kívánni... közben fogjátok meg a könyökötöket..."
♥

NapIdézet

"Mindössze négy fontos kérdés van az életben, don Octavio. Mi a szent? Miből van a lélek? Miért érdemes élni, és miért érdemes meghalni? És a válasz mindre ugyanaz: csakis a szerelem."
(Don Juan de Marco)

Inspiration

Gw: - Annyira nincs kedvem ehhez a beadandóhoz, mondjatok már valami lelkesítőt, légyszi...
K: - Így jártál.

Karácsonyi vásár

You know: az a hely, ahova a sok zakkant ember kimegy lökdösődni, valami olyan koreográfiájú táncot járni, melyet mintha senki sem tanult volna meg rendesen, ezért mindenki a másik lábán tapos, no és nagyjából másfél óra múlva hozzáfagyni a közelebbről meg nem határozott halmazállapotú csapadéktól nyálas kockakövekhez.
És mégis jó. Nekem most például azért, mert szeretem a hangulatát, kicsit levezethettem a holnapi napomat, amit a hátam közepére sem kívánok, és újfent kiderült, hogy vannak más lököttek is. Az egész egy habos-pihés-szárnyas glóriával kezdődött, amit megláttam valaki fején, és elhatároztam, hogy márpedig nekem ilyen kell. Lett is, némi forralt bor után mindhárman viccesnek találtuk, hogy a fejemre is rakjam, s már az utolsó kört róttuk a bódék közt, mikor egy csapat mosolygós, biciklis Mikulás egyike odaszólt: "Helló, kolléga!". Made my day. Rövid dumcsi után még egy szaloncukorra is jó voltam a gyanúsan sportos és alulkoros Télapónál. (Ennél gyakorlatibb hasznára Dani mutatott rá, mondván így kell ezerötszázért havibérletet venni, mikor a BKV-ellenőr úgy rácsodálkozott a glóriámra, hogy az orra alá dugott napijegyem kb mindegy is volt...)
Kellett ez a holnap előtt. Köszönöm... kolléga :)

Felbosszantják...

"- Akarjátok hallani a sikerfilmszinopszist? - kérdezte Melodráma.
Howard felnézett fáradt szemhéja alól.
- Hosszú?
Melodráma derűsen vállat vont. - Mint afféle sikerfilmszinopszis. Íme: "Felbosszantják. Bosszút áll."" (Vavyan Fable: Álomhajsza)

Ez csak úgy eszembe jutott. Szóval...
Ad 1: Én szeretném és fogom eldönteni, mikor és mennyi időt töltök a gyermekeimmel, valamint hogy milyen szellemben nevelem őket. Kikérem magamnak, hogy az állam megkérdőjelezi a szülői szerepre való alkalmasságomat, és kvázi államosítja a gyerekeimet. A világnézetünkhöz meg aztán az égegyadta világon senkinek semmi köze. Nem vagyok köteles katolikus (vagy bármilyen más, csak most épp ez az állami mánia) eszmék mentén élni. Ó, és a "csend, rend, fegyelem" nem abszolút értékek.
Ad 2: A helyzet az alábbi: én vagyok a fogyasztó, ha kimegyek a piacra (legyen az akár konkrét piac vagy hipermarket), keresletemet az igényeim formálják - a pénzemért nem fogok drága szart venni csak azért, mert történetesen itthon sikerült előállítani. Zágsón. Ha vásárolok, azért teszem, mert ízlik. Mert egészséges. Mert tetszik. Legrosszabb esetben pedig azért, mert ezt tudom megfizetni. A népnemzetgazdasági érdekek kb nulla szerepet játszanak a döntéseimben. Egyébként is: miért kéne az ócska és/vagy drága kutyafüle megvásárlásával támogatnom a termelőt a további hasonló színvonalú kutyafüle előállításában?! Hát hülye vagyok én? Tessék minőségit előállítani versenyképes áron, s akkor azt fogom venni. Ennyire egyszerű.
A bosszú pedig? Jusztis gondolkodni tanítom a gyerekeimet. Nem ama fennkölten hangoztatott, ám közelebbről be nem határolt "magyar gondolkodásra", hanem önálló és kritikus gondolkodásra. Saját vélemény formálására. Ja, és hiánycikkekre: nyitottságra, türelemre és toleranciára. Továbbá ezentúl sem teszem be a lábam ama hárombetűs üzletlánc boltjaiba. A Corát azért sajnálom, kár lesz érte.

Lingua italiana, tu bellissima!

Sok nyelvet hallottam már, párat magam is beszélek, de az olasz mind közül a legszebb. Biztos sokan lennének, akik egyet nem értően csóválnák a fejüket ezt olvasva, de nekem akkor is egyik örök szerelmem már régóta, és a napokban egy újabb miértjét is felfedeztem. Az olasz nyelvvizsgakészülődés mellett portugálul tanulok, közösségi oldalon, fülelek, az anyanyelvi beszélők hogy ejtenek egy-egy betűkapcsolatot, szót, átkötést, aztán próbálom rekonstruálni. Pipifaxos. És mikor már harmadszor futottam neki egy bekezdésnyi kiejtési gyakorlatnak, akkor elmondtam magamban ugyanezt olaszul. Csodásan egyszerűen hangzott. Tudom, hogy kezdőként meg kell szokni egy új nyelv hangjait, a hangképző szerveknek rá kell állni az újfajta tornamutatványokra, és azt is, hogy olaszul viszont már minimum tíz, de inkább több éve tudok valamilyen szinten. Viszont soha nem kellett lehetetlenülmeghatározhatatlan hangokat kiejtenem. (Vö: castanho - castagno, az az 'nh', ami itt se nem ny, se nem nj, se nem j, se nem n, hanem valahol a négy között, és a 'gn', ami simán nny...) Az olasz nyelv olyan, mint az olasz konyha. Egyszerűen gyönyörű. Egyszerű és gyönyörű. Nincs túlkombinálva: tiszta hangokkal (hétköznapi alapanyagokkal) és alig pár kiejtésmódosító szabállyal (fűszerrel) operál. És működik. Perszehogy az haute cuisin-nek is megvan a helye. De van jobb, mint egy tál spaghetti al dente con pomodorini e basilico?

Hol van már a napsütés?

A felhők vállaimra ülnek
Az esőcseppek szívemben koppannak
Szélfúvás feszít pattanásig ívvé
Elengedném - ha eresztene -
tövises indává csavarodott
kapaszkodómat.
Repülni vágyom.

Hajnali telihold

Azokért a pillanatokért érdemes itt lenni, amikor úgy érzed, örökké fogsz élni.

Test: ébresztő!

Épphogy hazajöttünk kedden, szerdán már hivatalos ügyeket kellett intézni, hát gondoltam, kössük össze a kellemest a mackósajt, beugrottunk a BSI-be is, és kértünk egy rajtszámot vasárnapra. Péntek, szombat vizsga, szóval nem értem rá nagyon parázni, tegnap este azért már zabszem kicsit (jajistenem, mi lesz ha nem sikerül, mi lesz ha utolsó leszek, mi lesz ha.... ), meg némi morgolódás, hogy a páratartalmat elnézve inkább úszni fogunk (meg is volt, tetőtől talpig, saját verejtékben). Ott viszont elmúlt minden para: jó volt a hangulat, mindenki mosolygott, a sok piros pólótól úgy nézett ki a tömeg, mint egy csomó óriás katicabogár, és a meleg ellenére még jobban is futottunk, mint előre számoltam az edzéseink alapján. Na jó, kis fintor: kénytelen voltam belesétálni, mert úgy a kétharmadánál már úgy éreztem, parázslik a tüdőm, és legalább negyvenöt fok van, de azért elsőnek nem volt rossz. Az utolsó ötszáz méteren kifejezetten jól esett a korábbi futam versenyzőinek biztatása ("hajrá, már nincs sok"); befutni a célba, na az meg örömmámor volt. A fiúk ott integettek, hajráztak és fotóztak; szuper érzés volt.
Következő cél: félmaraton. ;)

Sirályok, csizmák, ciprusok

Ott délebbre, a Földközi-tenger környékén közelebb van az ég. Nagy és azúrkék és ragyogó, és olyan szépen feszül a város fölé, hogy az embernek kedve lenne megérinteni, és végigsimítani rajta. Mondjuk egy május végi hajnalon, egy római lakás ablakából kinézve, mikor még hűvös a hajnal, de már érezni a napsugarak melegében a dél tikkasztó forróságát.
Ez a Róma mintha nem is az a Róma lett volna, mint amitől múlt ősszel elbúcsúztam. Persze, színesebb volt, zsúfoltabb és harsányabb, hiszen turistaidény van, de nem csak ezért. Új arcait láttam, kicsit, icipicit talán beleshettem a kőcsipkés-tornyos színfalak mögé is.
A szállás belopta magát a szívembe berendezésestül, aranyos házigazdástul. Jó érzés volt úgy kinézni az ablakon, hogy alattunk egy csupazöld-csupavirág tetőterasz széplett. Mókás volt sirályok rekedt kacagására ébredni hajnalonta, éjjel meg ufónak nézni egyiküket-másikukat. Nem vittünk magunkkal se térképet, se útikönyvet, se hátizsákot; álruhás turistaként kóboroltunk a városban. Muszáj volt megállapítanom, hogy a római nők nem egészen komplettek, hogy holmi (elmebeteg) divathóbortnak hódolva harmincegykét fokban csizmát húznak (nem, nem bokacsizmaszerű szandált/sarut, hanem csizmát) - nyáriruhához, miniszoknyához, sorthoz... Szombaton, mint minden rendes család, kiruccantunk a Villa Borghese parkjába meg állatkertbe :) (ami közel nem olyan szép, mint a budapesti, de azért már ott is kezdik átalakítgatni). Este pedig funból mozi. Kicsit reménykedtünk, hogy csak feliratos lesz, de kitettek magukért, szinkronos verziót láthattunk. Mind a hét ember, aki bent ült a teremben. Igaz, kiderült, hogy a fél kilences előadás arrafelé valami matinénak számíthat, mert kifele jövet viszont elég nagy tömeg csoportosult már a bejáratnál. Szerencsére a megértéssel sem akadt különösebb probléma, mivel akcióvígjátékot választottunk (ja, meg persze én gagyogok valamennyit olaszul, ezt mindig elfelejtem >:) ).
Kinézni az étkező-konyha ablakán, látni a San Giovanni szobrait a háztetők közt, marék hideg cseresznyével ücsörögve fölnézni a méregzöld ciprusok fölött a kék égre, egy szelet utánozhatatlanul finom vékonytésztás pizzával lekucorodni a Re di Roma egyik padjára és hagyni, hogy körülzsongjon a jövök-megyek-mobiltelefonálok-kutyátsétáltatok mindennapi élet.... na minden másra meg ott a mastercard :)

Eppur si muove... di più

MOTD

Without any comment to a particular person who behaved pretty much like this.

Et tu mi fili...?

Tévedés azt hinni, hogy a váratlan támadások hátulról következnek be. Amit sose várna az ember, sose feltételezne - na az mindig szemből jön. És hogy a közhelyeknek is legyen létjogosultságuk, időről időre önigazolnak. Most épp a 'baj nem jár egyedül' nevű kedveske. Ott áll az ember lánya gyomorba rúgottan, a reflexből bevágott ajtó mögött, és azon gondolkodik, vajon leüljön-e a szőnyegre vagy ne higgyen a szemének (gyomrának), és húzza ki magát, mondván, ez biztos csak tévedés volt vagy paranoia - ekkor jön egy szúrás oldalról, telibe, szív küldi szívbe szívnek szívesen. Ahogy azt kell. Aztán még egy-két pofon, csak úgy desszertnek, de azért kellő körültekintéssel, remekül elhelyezve. A kéz kiléte már csak külön ínyencsége a dolog abszurditásának. Akár egy rossz kvízműsor: három ember, másfél hónap, egy padló! A győztes pedig... a negyediiiik, akinek gratulálunk, hisz elérte a tűrésküszöböt!

Balansz

Ez afféle egyik szemem sír, másik nevet, vagy van egy jó hírem meg egy rossz, melyikkel kezdjem dolog. Hosszú hétvége, három nap mindenféle elfoglaltság után ma végre jutott időm némi sportra, lerongyoltunk egyik sarjammal tollasozni egy órácskát, aztán sajnos játszhatatlanná fújta a szél a légterünket, ekkor kitaláltam, hogy ebéd előtt még akár futhatnék is egyet, mire drága gyermekem lelkesen csatlakozott (ez a lelkesedés aztán gyorsan alábbhagyott). Viszont nekem se esett jól, és ez most meglehetős csalódással töltött el. Túlvagyok egy hathetes edzésprogramon, egyben lefutott harminc, majd negyven percen, készülök a midicittàra - ezek után mellbevágó volt, hogy nem megy. Ólomlábak, nyögvenyelés. Holnaptól rendezem soraimat: délelőtt midi-készülés, délután odakint az 5km ismétlése. Azért mégsem járja, hogy holmi szél, beton és napsütés kifogjon rajtam :)
De a másik szemem nevet, sőt ragyog: megvan az időpont, megyekrepülökutazooooooom! :) Holnap már részletek is lesznek.

Puzzled

Ha valaki megkérdezné, mi az a három dolog, amit nem tudok tolerálni, ezek lennének. Arrogancia. Ha valaki bagózik mellettem. Ha valaki megpróbál hülyének nézni. Úgyhogy most dühös vagyok, és ráadásul nem értem, mert a világon semmi teteje.

Süssfelnap

Újabb ok, hogy sürgessem a tavaszt: ki kell mennem Bécsbe. Általában véve nem vagyok képregényrajongónak mondható (persze ez alól is vannak kivételek, pl Neil Gaiman Sandmanje), sőt nem is a gömbölyded női formák vonzanak, viszont nagyon szeretem az ilyen és ehhez hasonló, retro-hangulatú pinupokat és reklámplakátokat. És ha már kint vagyok, nem esne rosszul valami olyan időjárás, hogy ne bemenekülni kelljen a múzeumba, és urambocsá egy sétálást is el lehessen követni :)

PC is BS

Azazhogy a politikai korrektség baromság. Nem először fog el ez az érzés, de ma konkrétan szem- és fültanúja lehettem, hogy merre van a ló másik oldala. Egyes villamos, Budáról Pestre, a szó szoros értelmében vett tömegközlekedés. Pici nénike, jó másfél fejjel alacsonyabb nálam, termetes piacolós kocsija alig kisebb, mint ő maga. Szegénynek külön pechje, hogy nem a rátermett dzsungelkommandós-pestinyugdíjas kategória versenyzője, halkan elnézést kérve próbál az ajtó közelébe férkőzni leszállás céljából. A megszólított háta nem reagál, nénike lavírozik a kocsival. A hát nem mozdul fikarcnyit se, nénike tovább lavírozik a teli villamoson. Mire is a megszólított mellett álló, vele társalkodó, genetikailag nőnemű lény hátrafordul, és magas C közelébe ívelő hangnemben konkrétan leugatja a nénit: "Nem tudna vigyázni?! Mozgássérült vagyok, és pont a fájós lábamra tolta rá a kocsit!" (Semmi látható jele egyébként.) Néni elnézést kér, mentegetőzik. A lény elfordul, és fennhangon, hogy a fél villamosközönség hallja, "odasúgja" utazótársának, a hátnak: "Nem értem, hogy lehetnek az emberek ilyen bunkók. Miért nem lehet tekintettel lenni ... Minek utazik ilyen szar kocsival... Miért ilyen bunkók az emberek, hihetetlen." Nénike figyelmen kívül hagyja az intelligencia eme ragyogó megnyilvánulását, és szolidan próbálkozik: "Elnézést, segítene leemelni a kocsit leszállásnál?" A válasz mint jogosnak vélt felháborodás, egy pillanatot sem késik: "Menjen maga a picsába! (sic!) Szálljon le, ahogy akar!", majd ismét fél percnyi fennhangon elkövetett szocializációs szegénységi bizonyítvány kitöltés következik.
Politikai korrektség. Emberi jogok. Méltóság. És ugye még csak el se lehet küldeni visszakézből a búsba, mert akkor mindjárt megy a szirénázás, hogy őneki külön jogai vannak és kötelező tisztelet meg minden... Innen üzenem az illetőnek, hogy a jogok egyenlőek, és ha én viselkedtem volna hozzá hasonlóan, akkor engem teljesen jogosan érzéketlen sötétparaszt seggfejnek tartott volna vagy három tucat ember, akik jelen voltak, és attól, hogy ő bizonyos tekintetben más, a modorára nincs mentség. Lehet, hogy fizikailag mozgássérült, de szociálisan nyomorék.
Tudom, hogy nem mindenki ilyen, de sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy az ehhez hasonló figurák száját nyitjuk még nagyobbra a PC-vel. És ez szomorú.

Gief tavasz!

Salátákra vágyom. Friss zöldekre. Nembanános, nemmirelit lassira/gyümölcsturmixra. Bazsalikomra, csokrostul a kertből, nem csak úgy óvatosan csipegetve a konyhaablakból. Úgyhogy hiába van még csak január vége, a belső óra azt mondja, hogy tavasz lesz, nemsoká. Szóval ideje végre fölhívni a fodrászt, és a sapka alól kikerülő tollat rendbehozatni. Ja, és megmoccantam. Ezt azért muszáj leírnom, mert amolyan lelkesülős-alábbhagyós ember vagyok, ezt viszont szeretném végigcsinálni. Sőt, terveim vannak. (Amiket viszont még nem szeretnék ide leírni, mert kissé utópisztikusnak hatnának.) A történés egyelőre két edzés, ami ugyan nem sok, viszont mivel jól esett, nem vette el a kedvem, tehát lesz folytatás. Legközelebb vasárnap.

Relax

Te vagy a csoda
Életünk minden másodperce az Univerzum új és egyedülálló pillanata, egy olyan pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Mire tanítjuk ezzel szemben a gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa.
Mikor tanítjuk meg őket arra, hogy mik is valójában?
Azt kellene mindegyiküknek mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Egy csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelőtt még nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjaid, a mozgásod. Lehet belőled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnősz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppen olyan csoda, mint te vagy?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot méltóvá tegyük gyermekeihez.
Pablo Casals

Sophia, Sophia

Vizsgák közeledtével kezdenek fogyatkozni agysejtjeimben az önállóan előállított gondolatok, helyüket átveszik a gyönyörűbbnél gyönyörűbb definíciók, szakkifejezések és egyéb tudásanyag, valamint a pánikbuborékok. Lúzernek vagyok mondható, mert eddigi iskolás pályafutásom során (ami annyi évet takar, hogy be se merem vallani), összesen egy alkalommal puskáztam, egy általános iskolai földrajz dolgozat írásakor, s bár azóta számot kellett adnom elég borzasztó dolgokból is - mint például a mindenki által elsajátíthatatlannak bélyegzett Turing-programozás - soha nem buktam, és eleddig összvissz egyetlen elégtelen szerepelt leckekönyveimben, amit azonban egy héttel később, UV keretében gyorsan korrigáltam. Többek véleménye szerint ha eddig nem puskáztam, most már késő elkezdeni, és úgy általában is jobb szeretem, ha a valós tudásomat értékelik. És itt ütközöm "A" Falba: a filozófia szerintem úgy ahogy van megtanulhatatlan. Ember nincs, aki ezt a sok elvont izmust bemagolja. Meg pláne hogy mit takarnak. És az érdeklődés hiányáról még nem is beszéltem. Mert - és nyugodtan lehet kulturális toprongynak titulálni - bár az elvont dolgok boncolgatása egy pohár (forralt)bor mellett, baráti társaságban nem áll messze tőlem, meglehetősen kevéssé érdekel, hogy régmúlt korok baráti társaságai hogy látták ezeket a kérdéseket. A második bekezdés felénél már alszom. Sajnálom. Nekem ez egész egyszerűen nem megy.

A tömérdek dolgok paradoxona

Mert persze vizsga előtt az embernek hirtelen rengeteg nagyon fontos dolga támad. Annyi mindent kéne tenni. Blogolni például. Meg novellát írni, új receptet alkotni, és még ezer más dolog - amik érthetetlen módon a vizsga után hirtelen eltűnnek a semmiben. Így van ez érettségi óta, csak a tárgyak és a határidők változtak, az érzés régi ismerős. Főleg egy ilyen napon, amikor sokszori olvasásra sem sikerült egyetlen mondatot sem a fejembe gyömöszölni, viszont már tíz órakor úgy éreztem, hat ember helyett tudnék ebédelni. Ezért aztán profilt cseréltem, a reménybeli leendő médiaszakember helyébe a kísérletező kedvű gasztromán (és a semmiből valamit mágus) lépett. Ebédkészítés ürügyén sikerült vagy két órát elpepecselnem (a média rövid- és hosszútávú hatásai helyett), konstatáltam, hogy az ételfotózásnak jobbat tett volna a félkész vagy majdnem kész állapot, úgyhogy bármilyen remek is lett a kísérlet eredménye, ezzel ismét nem indíthatom újra hónapokkal ezelőtt 'megújulás!' felkiáltással törölt gasztroblogomat. Ebéd után pedig minden rendes országban sziesztát tartanak. Tuti ami fix: esetemben egy kupac jegyzettel. Nos, a mechanizmust Peter Mayle remekül leírta, igaz kerttel, függőággyal és valami lexikon méretű könyvvel, de örömmel jelenthetem: nappaliban, kanapén, jegyzetekkel is működik! Telefonra ébredtem. Ekkor már elég későre járt ahhoz, hogy a lelkiismeretem tiltakozzon az ellen, hogy bármilyen nagyon fontos dologba belekezdjek, viszont legalább ahhoz is, hogy kedvem legyen tanulni. Az 'egy nap a kukába' fölött érzett dühömben - és hogy a tiltakozó szájat befogjam valahogy - csillogóra suvickoltam a lakás jó részét.

No így kell pörfiktül elszúrni egy napot á la Bogár, hogy se hasznos, se szórakoztató, se kellemes ne legyen.