Lingua italiana, tu bellissima!

Sok nyelvet hallottam már, párat magam is beszélek, de az olasz mind közül a legszebb. Biztos sokan lennének, akik egyet nem értően csóválnák a fejüket ezt olvasva, de nekem akkor is egyik örök szerelmem már régóta, és a napokban egy újabb miértjét is felfedeztem. Az olasz nyelvvizsgakészülődés mellett portugálul tanulok, közösségi oldalon, fülelek, az anyanyelvi beszélők hogy ejtenek egy-egy betűkapcsolatot, szót, átkötést, aztán próbálom rekonstruálni. Pipifaxos. És mikor már harmadszor futottam neki egy bekezdésnyi kiejtési gyakorlatnak, akkor elmondtam magamban ugyanezt olaszul. Csodásan egyszerűen hangzott. Tudom, hogy kezdőként meg kell szokni egy új nyelv hangjait, a hangképző szerveknek rá kell állni az újfajta tornamutatványokra, és azt is, hogy olaszul viszont már minimum tíz, de inkább több éve tudok valamilyen szinten. Viszont soha nem kellett lehetetlenülmeghatározhatatlan hangokat kiejtenem. (Vö: castanho - castagno, az az 'nh', ami itt se nem ny, se nem nj, se nem j, se nem n, hanem valahol a négy között, és a 'gn', ami simán nny...) Az olasz nyelv olyan, mint az olasz konyha. Egyszerűen gyönyörű. Egyszerű és gyönyörű. Nincs túlkombinálva: tiszta hangokkal (hétköznapi alapanyagokkal) és alig pár kiejtésmódosító szabállyal (fűszerrel) operál. És működik. Perszehogy az haute cuisin-nek is megvan a helye. De van jobb, mint egy tál spaghetti al dente con pomodorini e basilico?