Kockás farmer fehér blúzzal

Valós és virtuális környezetemben körülpillantva azt kell látnom, mennyien támaszkodnak ilyen-olyan tanácsadó vagy megmondó könyvekre, magazinokra, weblapokra. (Ugye ismerős a "Tíz mondat, amit soha ne ejts ki a gyermeked előtt!" vagy a "Miért ne hordj kockás farmert fehér blúzzal? Mi megmondjuk!" vagy a "Tested terroristája: a leggyilkosabb ételek, és nem is tudtál róla!") A gond még nem is ezzel van, hiszen bárki elbizonytalanodhat, tanácsot kérhet majd kaphat, hanem a mértékkel. Amikor valaki már étkezni, öltözködni, filmet nézni, bevásárolni, gyereket nevelni sem tud az ilyen jellegű olvasmányok nélkül. Amikor a könyv/cikk/blog szerzője megkérdőjelezhetetlen igazságú szakemberré növi ki magát, akinek a szava szentírás, s nemhogy nem ferdít, vagy urambocsá hazudik, de még csak tévedni sem képes, és aki ebben nem hisz, az... bűnözik, vét a divat, a természet, a társadalom, a gyermekei, a jóízlés, meg mittudomén még mi ellen. És amikor adott ismerősök csont nélkül elhisznek és követnek mindent, ami csak kiesik ezeknek az embereknek a száján.

Ha én valaha egy női magazin szerkesztője lennék, egyrészt soha de soha nem lennék hajlandó terrorizálni az olvasóimat (ugye nem kell bemutatni az új "vallások" térítőit, akik elítélő-lesajnáló pillantásukkal ölni tudnának, ha nem vagy ápdétes/paleo/nyersvegán, nem sportolsz legalább hetente nyolcszor, nem állsz ki az állatok jogaiért véres-habos szájjal halált követelve mások fejére, nem Lutz Gizi nevelési elvei alapján szereted a gyereked, és a többi... ), és egyetlen gondolat kivételével soha nem írnék tanácsadó jellegű cikkeket. Az az egy pedig imígyen hangzana a lap első számában: "Merj gondolkodni. Merj belevágni, tapasztalni és tévedni. Igen, merj tévedni, mert jogod van hozzá. És nem fog összedőlni tőle a világ. Legközelebb majd másképp csinálod. Keresd meg azt a megoldást, amit jónak érzel, amitől elégedett leszel, ami boldoggá tesz. Ami a Tiéd. Te. Mert csak Te vagy a Te helyedben."

Szerintem hatalmas lelki terhet vennénk le egy csomó ember válláról. A megfelelés kényszeréét.

Távozz tőlem!

Az idei ECs-tábor egyik legkedvesebb momentuma, avagy hogyan hozzuk a legrosszabb szerepjátékos sztereotípiát.
Utolsó előtti nap kuporgunk nem messze a hintáktól, az egyik asztal körül, már jócskán benne a kalandban. Mesélőnk, B. épp lelkesen ecseteli a felfedezett - és megszakítani óhajtott - démonidéző szertartás részleteit. A hangulatteremtés kellőképp szuttyogós, de végtére is nem Miss Marple teadélutánján vendégeskedünk. A csapat tanakodik, ki milyen módon avatkozzék közbe - nem igazán a béketárgyalásos módszer körül folynak a gondolatok - mikor is egy fiatal pár, éppcsak totyogós kisgyerekkel besétál a képbe. Jólnevelt emberként köszönünk, majd figyelmünket ismét a képzeletbeli helyszín felé fordítjuk. A mesélő tovább osztja az instrukciókat a játékosoknak; heves küzdelem dúl, a démon nem materializálódhat. Minthogy én ülök szemben a hintával, látom, ahogy a szülők óvatosan hintáztatják egyszem utódukat. Ahogy azt is, amint a mese iszamosodásával párhuzamban - "jó, most eltaláltad, hatalmasat reccsen az orra, és elkezd dőlni belőle a vér... az áldozati asztalon fekvő kertész tompán hörög" - sápad az arcuk, fagy le róla a mosoly. Karakterem lerongyol a pincébe vezető lépcsőn, hogy segítségére legyen a többieknek, helyzetleírást kérek a mesélőtől. Miközben hallgatom, hogy a feláldozni készült egyén kivérzik az asztalon, egy leütött ember hever valahol a padlón, kettejükkel küzdenek a társaim, és valaki sarokba szorítva kuporog a fal mellett, szemem csücskéből észlelem, hogy a két fiatal lassan, mellőzve a hirtelen mozdulatokat, leemelik sarjukat a hintáról, és kissé űzött tekintettel, alig visszafogott sietséggel elmenekülnek. A mese megakad egy pillanatra, követjük őket a tekintetünkkel, majd B. arcán angyali ártatlan mosoly terül szét, és vállat von:
- Rosszkor jöttek.

Daily elitism