Mármint Szeged, a hírös város. Ahol keveset jártam eddig, azt is csak átutazóban.
No, kezdjük a pozitívummal: Szeged hangulatos. Afféle Buda-Óbuda és Thessaloniki keveréke feelingben: (neo)klasszicista házak, soksok zöld, kellemesen alacsony városkép, széles sétálóutca, kiülős mediterrán kávézók, cukrászdák, étek-helyek. Árnyas-sétálós vadaspark (bár vagy egy órát kellett különféle építkezések és főutak mentén trappolni, hogy elérjük). Templomtornyok, budai szememnek örvendetesen nem-barokk stílusban - igen, szeretnék még visszamenni majd, és megnézni közelről és belülről is ezeket az épületeket. Különös tekintettel a Pacsirta utcára átellenesen lévőt, hátha ki lehet iktatni valahogy azt a negyedóránként pontos időt :)
És akkor a negatívum. Hatalmas sóhaj keretében, mert tényleg kíváncsi voltam, milyen is az. A Szabadtéri. My Fair Ladyre volt jegyünk, aminek ugyan kívülről fújom a szövegét (angolul-magyarul), de nem volt afféle naiv illúzióm, hogy ugyanazzal a negyvenhat éves fordítással fognak dolgozni. Azért a 'csudijó' helyébe ültetett 'tök király' fülön ütött. Nemcsak mert hangulatrombolóan tizenkilencedikszázadiatlan, de ráadásul még csak nem is rímelt. Édes istenem, mi bajuk volt ezeknek a csudijóval, ami szerintem nagyon jól eltalált magyarítása a loverlynek. Aztán jött még több megütközés, később döbbenet. Dalszövegekben is, közte lévő prózai részekben is. G. B. Shaw - akit én egyébként végtelenül nagyra becsülök éleslátása és csípősen ironikus szellemessége miatt - ha ettől nem fordult meg a sírjában, akkor semmitől. Olcsó poénok, modern utalások, rossz fordítás miatt elveszett vagy nem ülő sziporkák. Sajnálom. Kár érte.
Megyek, megnézem Audrey Hepburnt.
