Szembesítés

Mi az élet célja?

Mi a te életed célja?

Robot-shower

Szóval biztosan késő van, legalábbis erre fogom, mert eddig abszolút megálltam a darálást, és csak szépen egy-két részenként nézek sorozatot, de első pillantásra én is dalekot láttam benne, csak aztán elolvastam a szöveget.
De akkor is dalek.

Sweet irony

Van abban valami bájosan ironikus, amikor az ember lánya olyas kurzusra iratkozik be egy amerikai egyetemre, amit világéletében nagy ívben elkerült még magyar nyelven is. Aztán kiderül, hogy lehet ezt érdekesen és élvezhetően is előadni. Outrageous.

Daily 'get off your rear'

"Start where you are. Use what you have. Do what you can." (Arthur Ashe)

You scream... well, erm... ice cream

Ha már furcsa szokás, meg mert úgyis mindennek van világnapja: hát a jégkrémnek egy egész világhónapja van. Bizony.
Ronald Reagan, egykori amerikai elnök ugyanis annyira szerette a jégkrémet (ezzel egyébként az emberek jelentős hányada egyetért), hogy annál már csak a népszerűséget jobban (elvégre politikus színész politikus volt az istenadta), és arra hívta fel hőn szeretett népét, hogy eme zseniális feltalálmányt ünnepeljék meg méltóképpen. Mire föl a Nemzetközi Jégkrém Szövetség (IICA) azt javasolta, legyen ezen ünnepségek hava a július, mivel akkor úgyis igen nagyon meleg van, a hónap harmadik vasárnapja pediglen nyilváníttassék Nemzeti Jégkrémnappá. Kicsit kommercialistának tűnik az időpontválasztás, de borítsunk rá fátylat, elvégre mégsem lehet decemberben örvendeni egy doboz fagyott, ízesített tejnek. És marketingfogás ide vagy oda, én is beneveznék egy jégkrémfesztre.

(Forrás: www.idfa.org)

Költözőnap

Milyen lenne, ha minden év májusának első napján Budapest lakóinak jó része az utcákon vonulna?
Nem, szó sincs vadromantikus, szocreál 'felvonulókkérték' nosztalgiáról, csak megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett New York a századfordulón egy-egy napra.
Egy bizonytalan eredetű, a gyarmati időkig visszanyúló szokás rendeletté emelése ugyanis megteremtette a Moving Dayt, vagy ahogy néha nevezik, a Rent Dayt. Ezen a napon - minden év május elsején - pontban kilenc órakor az összes new yorki bérleti szerződés, melyen egyéb dátum nem szerepelt, lejárt, a bérlőknek pedig új lakhatás után kellett nézniük. Az emberek próbáltak már előre tájékozódni a kedvezőbb bérleti díjjal kecsegtető helyek felől, de amikor eljött a nap, az maga lehetett a zűrzavar. Korabeli dokumentumok szerint a városi szállítóeszközök nem voltak elégségesek azt a mennyiségű forgalmat ellátni, amit május elseje rótt rájuk, és New Jerseyből, valamint Long Islandről is jöttek gazdák, hogy a tömeges költözködéshez szekereiket - nyilván borsos áron - rendelkezésre bocsássák. De a helyi fuvarosok sem voltak szégyellősek: az emberek olykor egy heti bérnek megfelelő összeget is fizettek a költözködésért.
A város növekedésével a káosz is egyre kezelhetetlenebbé vált: a forgalom megállt, a város élete lebénult. Hogy elkerüljék a tömegnyomort, egyesek elkezdtek egy-két nappal a hivatalos Moving Day előtt vagy után költözni, egész "költözőhétté" nyújtva ezzel az eseményt. S bár voltak hangok, melyek szerint ez nem más, mint nagyszerű lehetőség a főbérlőknek, hogy minél jobb árat csikarjanak ki lakóiktól, a szokás tovább élt és virágzott, sőt, a XX. század elején, feljegyzések szerint egymillió ember pakolta fel a holmiját, és vitte másik lakásba minden tavasszal.
A fura szokásnak végül a második világháború és az azt követő időszak vetett véget; míg a háború alatt a költöztető cégek nemigen találtak megfelelő embereket a munkára, a háború utáni években a lakáshiány és a bérleti díjak szabályozása lehetetlenítette el a Moving Dayt, pontot téve ezzel a májusi káosz korszakára.

(Forrás: en.wikipedia.org)

Kobakológia

Mindeddig abban a hitben éltem, hogy a matematika egzakt tudomány. Aztán jöttek P mai aranyköpései. Imádom ♥ :)

"A végtelen felírható tizedestörtként."
"A háromszor egyharmad úgy tűnik, mintha egy lenne. De valójában nem annyi."

Halál ciki

Nem vagyok Twilight-rajongónak mondható, bár az első két rész még viszonylag nézhető volt (kizárólag romkomként és nem vámpírtörténetként!), de a fanatikus rajongás érthető, és teljesen egyszerű képletre vezethető vissza. Ahogy Jonathan Swift mondta: "Everybody wants to live forever, but nobody wants to grow old." azaz mindenki örökké akar élni, de senki sem akar megöregedni. Ennyi. Erről szól. És ehhez - illetve ennek köznépi fogyasztásra alkalmassá tételéhez - nem kellett semmi mást tenni, mint lábbal tiporni vámpírtörténetek évszázados hagyományait, de lehetőleg az összeset, majd leönteni cukorsziruppal, és a rejtőző, ravasz, gonosz gyilkosból csinálni egy csillivilli, emós tinirocksztárt. (Akinek a primadonnás nyavajgása egyébként hihetetlenül idegesítő egy idő után.) Az alkoholmentes bor korában végülis elfér a vérfürdőmentes vérfürdő. Cukivámpír. Azt hittem, ennél már nincs lejjebb.
De.
Most már csak azt nem értem, ki akarhatna zombi lenni.

A jövőre túl messze van

Sok év szerepjátékos-absztinencia után hazajönni egy táborból, ahol hasonló zakkanattal megáldott, csupa jó arc emberek mászkáltak, akikkel szinte folyamatosan lehetett játszani... hát hogy is mondjam, kicsit elvonási tüneteket okoz. Hogy nem csak nekem, azt lemérhettem egy hétig szobatársam D-n, aki közölte: "Mesélj életút-játékot, én alkotok valami szofisztikált, intelligens, szociális karaktert."
És elvonult, Fighter's Handbookkal a hóna alatt.

A helyes válasz betűjele:

C.
Plusz?
Plusz.

Hogy milyen érzés három év - egyébként klassz - bölcsészképzés után megint föltelepíteni egy fejlesztői környezetet, és beírni az első programsorokat, azt leginkább a Velencébe való hazatéréshez tudnám hasonlítani. Mert hiába nem tartozom oda látszólag, a helyiek tán még össze is mosolyognak mögöttem, az idegen mögött, mégis ismerősek a fények, a színek, az illatok; tudom, melyik sarkon kell befordulni a halpiachoz, megnyugtat a zsongás, az ismerős nyelv dallama. Körülölel, kisimít. Otthon érzem magam.
Ilyen.
Jó azért is, mert a kettő meg kettő végre négy. Nem három és öt között valahol, szerintem. Szerinte meg három és féltől kezdve bármi. Vagy mégsem. Igen, itt van helyes megoldás, igen, itt el lehet szúrni, és nem lehet rizsázni, de valami furcsa, mazochista módon ez jó.
Így fordulhat elő, hogy a megnyitott játék és a félig kész novella árván szomorkodik, míg én egy harmadik taskon hajnalig kockulok. És hogy a tanulás meg a feelgood címkék egymás mellé kerülnek.

You don't support gay marriage? Oh well...

Persze, hogy államvizsgára kellett volna tanulnom, mikor ezt a videót találtam (facebook-surfing, ollé), ami annyira frappáns, hogy az igazságtartalmától függetlenül is oda kéne dugni mindenki orra alá, aki még ezen a témán problémázik. A többieknek meg csak azért, hogy mosolyogjanak egy jót.

So simple. Or is it?

Abszolút pártsemlegesen a politika (és akár a jövő évi választások) margójára.

"-Tell me something, Varys. Who do you truly serve?
 - The realm, my lord. Someone must."
(George R. R. Martin)

Témínuszkétszáztizenkettő. Ésfél.

"Tájékoztatjuk, hogy [...] képzésének tanulmányi státusza változtatásra került. ’Aktív’ státuszról ’Abszolvált’ státuszra."
Hát ez is eljött. Most már "csak" a záróvizsga, ami rég volt legutóbb, de emlékeim szerint a para azóta is ugyanaz, csak akkor legalább a tételsor egybeesett a tanultakkal és a jegyzetekkel. Mindegy, legalább hamar túlesek rajta, mint egy foghúzáson, aztán buli, és végre visszatérhetek más gondolatainak strukturált rekonstruálásától a saját gondolataim formába öntéséhez.
Felmerülnek régi, kósza emlékek vizsga előtti "jajmennyijobbdolgomvolnamost" és vizsga utáni "uramistennemkellsemmitcsinálni" állapotról. És már előre hiányzik bizonyos értelemben. Hiányoznak az előadások, a csoporttársak - annak ellenére, hogy a levelező képzés közel nem olyan, mint a nappali - és igen, valahol hiányozni fognak még a vizsgák is, az együtt kucorgás a folyosókon, a közös lámpaláz.
De legközelebb azért mégiscsak valami reál szakra megyek :)

Numb

És egyébként is.
Pedig amúgy semmi oka nincs. Minden megy a maga kerékvágásában.
Mégis olyan fáradt érzés. Olyan hagyjatokbékén.
Sikerélményre vágyom. Vagy valami mást csinálni. Elrugaszkodni a csillogó, szelíd víztükörről. Repülni egyet.
Aztán persze visszaereszkedni és úszkálni tovább, mert végülis tökjó ez itt, de előtte repülni, belesimulni a nyárillatú levegőbe, átmozgatni az inakat, nekifeszülni a kócos szélnek, versenyt szállni a virágszirmokkal.

Jó lenne most becsukni az ajtót, fölszállni egy vonatra, és elhúzni egy hétre Velencébe. Ott meg csak üldögélni a parton, hallgatni, ahogy öblös hangon loccsan a tenger a cölöpök közt, amire a kikötött gondolák halk koppanással felelnek, vagy kóborolni a girbegurba utcácskákon, letelepedni a kockakövekre egy eldugott kis téren, ahová már csak tompán szűrődnek a város zajai, és nézni a házak falán táncot járó, aranyló napsugárkévéket.

Jó lenne most becsukni az ajtót, fölszállni egy buszra, és elhúzni egy hétre az Őrségbe, egy icipici faluba. Hajnalban kimenni a szélére, ahol boglyákba húzva áll a széna, mögöttük gólyák lépkednek kényeskedve, leülni a napmeleg betoncsíkra, amelyen úgysem közlekedik ilyenkor senki, és hallgatni a madarak korai zsezsegését. Beszívni a párás, földillatú levegőt, a közeli erdő lehelletét, visszafele pedig elkanyarodni az istállók felé, kíváncsian böködő, bársonyos lóorrokat simogatni.

Ki kéne simulni.

Salsa

uno...dos...tres...
elvesztettem az önbizalmam
a becsületes megtaláló
kérem adja le a legközelebbi...
cinco...seis...siete...

Másfél kérdés

Miért nem lehet csak mutatni? Miért kell mindjárt erőltetni?

Egyszer igen, inkább nem

Most, hogy végzős vagyok, és nyár végétől remélhetőleg diplomás, próbálom felderíteni a lehetőségeket, böngészem az álláshirdetéseket. S noha nincsenek vérmes reményeim, egyre borúsabbnak tűnik a kép.

Olybá tűnik, hogy a médiában - legalábbis annak az írott ágában - a hirdetők elég jelentős része ingyenmunkást keres. Persze szépen, kevésbé szépen leplezik: "gyakornokok figyelmébe", "óriási lehetőség bekerülni egy izgalmas csapatba", "ugródeszka a pályán", "szakmai referenciát adunk", "lehetőséget biztosítunk sajtórendezvények, konferenciák látogatására", "publikálási lehetőség", "kiélheted a kreativitásodat"... ésatöbbi, ésatöbbi. Az elvárások: légy lelkes, önálló, kreatív, fáradhatatlan, megbízható, felelősségteljes, és publikálj napi x cikket. Ja és légyszi küldj már egy (két, három...) próbacikket. Lefordítva: ingyen munkásokat keresünk, akik puszta lelkesedésből napi négy-hat órát rászánnak a szabadidejükből a cégünkre - kutatnak, figyelemmel kísérik az eseményeket, valamint részt vesznek sajtótájékoztatókon és a szerkesztőségi megbeszéléseken - és mindezt jó kedvvel, bőséggel pontosan és megbízhatóan teszik, persze hálásan a kitűnő lehetőségért. S hogy az olykor még tematikailag és formailag is meghatározott próbacikkek mire kellenek, azt mindenki döntse el saját szája íze szerint. A végére odabiggyesztve pedig megtalálható a kiskapu, amitől egyrészt fairnek tűnik a hirdetés, másrészt felvillan a lehetősége egy tényleges munkának: x hónap után továbblépési lehetőség, főállású újságíróként. Mhm. Vagy egy másik palimadár felvételének az eltelt idő alatt kinyílt szemű ember helyére.

Az egyik közösségi oldalon egy ilyen hirdetést a hirdetője úgy próbált megvédeni, hogy "a gyakornoki pozíció lényege, hogy megmutasd, tényleg jó írói vénád van". Igen, egy állás betöltése kockázat. De mindkét oldalról. Mindkét fél reszkíroz, hogy vajon megfelel-e neki az adott munkakör/munkavállaló. Erre találták ki régen a próbaidőt, aminek végéig az illető bátran elbocsátható, de ő is arrébb állhat hosszas procedúrák és következmények nélkül. Kétoldalú védelem, szemben az efféle, gyakornoki állásnak álcázott ingyenmunkákkal. A cég nem akar veszteni rajtam, ez nyilvánvaló. De én milyen lehetőséggel élhetek, ha nem akarok veszteni a cégen? Nekem mi a biztosítékom, hogy x hónap után tényleg főállásúként dolgozhatok, és nem elküldenek (jobb esetben valóban papírral/ajánlással/referenciával), hogy aztán megint belefuthassak egy "szuper gyakornoki lehetőségbe"? És nem utolsósorban: amíg ők remekül megspórolják rajtam az esetleges bukta lehetőségét, addig én miből vegyem a kenyeret a boltban?

Nem mondom, hogy nincs az a cég, ahol ne dolgoznék szerelemből, de egyrészt ezen igen csekély számú helyek egyike sem Magyarországon található, másrészt én sem napfényből élek. A diplomámat is tanulás és nem kevés pénz ráfordításával szerzem, abban a reményben, hogy megtérülő befektetés. És sajnos rossz tapasztalataim is vannak az elvégzett ám ki nem fizetett munka témájában. A gyakornoki munka maradjon a szakmai gyakorlatukat végző diákoké. És tessék tudomásul venni: az (újság)író is pénzért dolgozik.

Napi hülyeségnek tűnő okosság

"Do one thing every day that scares you." (Eleanor Roosevelt)

Lenta la neve...

Vagyis szállingózik a hó. És bár karácsony napján gyönyörű lett volna ez a lábszárközépig érő, a fák ágait menyasszonyi ruhába öltöztető fehérség, most már kezd állati türelmetlenné tenni. És erről eszembe jutott egy bögre-aforizma: "Please do not annoy the writer. She may put you in a book and kill you."
Might yet happen.

Órák, megint

Nocsak, mit találtam Narniában való bolyongásom közepette... Úgy látszik, nem csak nekem szívfájdalmam az órák elnémulása, hanem egy steampunk bandának is (különös tekintettel a harmadik versszakra) :)

Oh, Mr. Hamilton, what have you done?

Look at this terrible trend you've begun!

You make me sick, you contemptible dog,

I blame you for the death of the cog!

Clocks used to be such magnificent things

Beautiful sprockets and dazzling springs

But you gave the people your digital beast

And in turn now all gears are deceased

How things have changed from when I was a boy!

Clockwork would tick and would bring me much joy

But, with your advent, there's no need to wind--

Everything charming has been left behind!

Oh, Mr. Hamilton, you dirty fiend

Your modern timepiece is cruel and obscene!

I was a lover of gears great and small

They all were my friends and you've murdered them all!

Aaaahhh...

How could a person commit such a crime--

To murder immaculate keepers of time?

Why should a person so foul get away?

Hamilton, you're gonna pay!

So, Mr. Hamilton, just watch your back

Hide all those digital clocks on your rack

They'll soon end up smashed to bits in a bog

Because you, you, you, you, YOU

Caused the DEATH OF THE COG!

Cloudy with a chance of snowstorms

Na, akkor én most sztrájkba lépek, és addig nem vagyok hajlandó a kötelező bevásárláson és főiskolán túl kimozdulni itthonról, amíg tavasz nem lesz. És ez a legszolidabb véleményem a március végi két fokról és metsző szélről. Illetve... a sulit asszem még átgondolom. Szóval legközelebb majd ha:

Zu Risiken und Nebenwirkungen...

"Kevesebb támogatást kapnak a látványsportok" - olvasom az egyik napilapban. Hogy melyek ezek, nem derül ki az egyébként viszonylag érdektelen, adatokkal teletűzdelt írásból, de nem is ez a lényeg, és nagyjából be tudom határolni a kategóriát.
Viszont elindult bennem egy gondolat. Meglehetősen utópisztikus, de azért mégis. Hogy tudniillik mindig a profi sportról van szó. Egy-egy kósza kampánykezdeményen túl nem láttam annak érdekében tett - központi - erőfeszítést, hogy a magyarok végre fölemeljék a hátsójukat a fotelből, és mozogjanak. Mintha a tömegsport valami csúnya szitokszó lenne. Holott az évtizedek óta tartó agóniájában is agyonsztárolt és -szponzorált foci helyett inkább ezt kéne népszerűsíteni.
Siralmas statisztikák szólnak a magyarok egészségi állapotáról, a gyógyszerfogyasztás riasztó mértékéről, a depresszáltságról, az öngyilkosságok számáról. Pedig itt a sport, a kézenfekvő megoldás, egy olyan gyógyszer, melynek kockázatai és mellékhatásai számosak: energiával való feltöltődés, a hangulat és a közérzet javulása, az egészségi állapot javítása, a várható élettartam növelése, urambocsá' csapatsportok esetén közösségi élet...
És mindehhez képest hol a propaganda? Hol a - nem is feltétlenül anyagi - támogatás?
Lehetne például népszerűsíteni a természetjárást, a futást, a gyaloglást - ezek költsége minimális, mert nem feltétlenül igényelnek speciális felszerelést, ráadásul bárki elkezdheti, edzettségi szintjétől függetlenül.
Persze az anyagiak is szükségesek lennének, hiszen egy edzőtermi bérlet, egy uszodabelépő, pályabérlés vagy egy tanfolyam ma már sokaknak megfizethetetlen. Öröm olyan helyen élni, ahol egy kis odafigyelést lehet tapasztalni, ahol már a sokadik szabadtéri fitness-park nyílik, a nyugdíjasok ingyen járhatnak uszodába, és a tavasztól késő őszig tartó sportprogram-sorozatban mindenki találhat a saját ízlésének és fittségének megfelelőt, a 'költség' csupán egy regisztráció az eseményre.
Tessék kérem példát venni.

Dolce vita

Egy kedves ismerősöm az egyik közösségi portálon megosztott egy cikket, mely szerint brit amerikai tudósok felfedezték, hogy a cukor méreg.
A kijelentéssel - noha magam sem támogatom a csoki-kóla típusú táplálkozást - több problémám is van. Manapság már jóformán minden méreg(nek van kikiáltva). Az aktuális divattrendeknek hódolva hol ez, hol amaz kerül górcső alá, majd a szégyenpadra. Ha csupán az elmúlt néhány évet idézem eszembe, akkor a tej, a vaj (majd a margarin, majd ismét a vaj), a spenót, a fahéj, a kínai kaja, sőt, horribile dictu, a csapvíz került terítékre; a legújabban kerengő megosztás szerint pedig a sóval egyenesen tudatos népirtást követnek el. (Kivételt képez persze az X városkából származó só, mely frissíti az elmét, a vérkeringést, túlzott fogyasztása pedig tán még halhatatlanságot is okoz, ezen kívül pedig valószínűleg jó lúdtalpra, valamint hűtlenség és szemmel verés ellen is.)
Unom.
Unom, hogy nem hagynak nyugodtan élni.
Tudom, hogy a táplálkozás és az ezzel összefüggő vackok (fogyócska-hízócska) a világ egyik legnagyobb biznisze. De kikérem magamnak, hogy lépten-nyomon az arcomba üvöltenek valamit, amivel halálra akarnak rémíteni, hogy aztán ha sikerült, akkor ismét megfosszanak valamitől.
A hülyeség is mérgező, mégse tiltja be senki.
Az édes íz szeretete velünk születik, sőt, a baba már a magzatvízből is kortyolgat, ugyaneme okból. Örömöt és megelégedettséget sugároz az agynak, nemcsak fiziológiailag, hanem asszociációs körét tekintve is. Ki ne vágyna az "édes életre"? S ki ne becézett volna már szívéhez közel álló személyt "édesemnek"? Ki ne olvadt volna el egy "cuki" állatkölyök láttán? Még az ókori istenek is édes nektárt ittak.
Ha majd kivonják a forgalomból az összes hatásvizsgálat nélkül alkalmazott adalékanyagot, ha minden zöldfélét ökológiai módszerekkel termelnek, ha az állatokat természetes körülmények közt, hormonok és antibiotikumok nélkül nevelik, ha napelemmel vagy elektromossággal fognak futni az autók - akkor majd elgondolkodom rajta, hogy lemondjak a fagyiról, a csokiról vagy a szülinapi tortámról.
Meg persze lehet élvezetek nélkül is élni. Csak minek.

Valentine

In a galaxy far, far away....

... she said it and he knew.

Napi mottó

Akár én is mondhattam volna. Persze én nem tudom ilyen szépen, végtére is nem vagyok költő. Ilyen gyönyörűen és egyszerűen megfogalmazni a boldogságot... simply amazing.

"Alvásban telő
 időt, örömben fogyó pénzt
 sose sajnálj." 
 (Fodor Ákos)

A hideg víz az kemény

Túlestem életem első korcsolyázásán. Viszonylag egészben. Kár, hogy mindig akkor estem seggre, mikor már úgy éreztem, jól megy. Azért három dolognak örülök:
1. Jószerével csak vadidegenek előtt égettem magam porig.
2. Nem készült semmiféle terhelő bizonyíték a béndzsázásomról.
3. Az ember egész jól van összerakva, és még ha most baromira fáj is a sok esés, legalább nem lett komoly bajom.

A tél veszélyei :)

Megkaptam életem első korcsolyáját. Ez normális esetben az ember hat és tizenkét éves kora között történik, ráadásul karácsonykor. De ez a kisebbik baj. A lányom megfenyegetett, hogy jövő héten márpedig felavatjuk. Dio mio! Nem lehetne, hogy idén gyorsabban jöjjön a tavasz? :)

Órák, órák...

Emlékszem, milyen boldog és büszke voltam, mikor megkaptam életem első óráját. Pici, kerek, fehér számlapja volt, rajta fekete számok, piros műbőr szíjjal lehetett fölcsatolni. Szerettem. Pedig még percre sem volt pontos, és ha elfelejtettem fölhúzni, akkor kereshettem egy másik órát, hogy újra beállítsam.

Viszont ketyegett.

Halk, szapora kis ketyegése volt, olyan, mint valami ódon csipke; megnyugtató és barátságos.

Mert az óráknak is lelkük van, mindegyikük egyéniség, és mind másképp ketyeg.

A nagypapámnak például volt egy pici, fém lábakon álló ébresztőórája, ami határozottan és gyorsan tiktakolt, mint egy sietős bakter, a csörgése is rövid volt és határozott, akár egy őrmester kurta parancsa. A nagymamám szögletes, barna órája lágyan és lassan ketyegett, akárha békésen mosolyogva személte volna a világot. Nem úgy, mint a másik nagyim ébresztőórája, egy háború előtti, régimódi darab: a hangja keményen indult, de lágyan ért véget – klitty, klotty – mintha elmúlt idők esőcseppjei neszeztek volna a tetőn, majd hullottak volna alant egy lassacskán gyűlő tócsába. Bezzeg a konyhai óra! Jókora, kerek számlapját egyszer egy héten kellett kinyitni, mikor valaki fölhúzta, s aztán hét napig számolta a perceket szigorú hangján, mint egy tanár a vizsgán, aki azt figyeli, melyik diák puskázik a pad alatt.

Az évek során egymást váltó otthoni faliórák is különböztek: volt fölhúzott orrú dáma, aki még lecsúszottságában sem áll szóba akárkivel, volt elegáns ruhába öltözött táncos, aki kecses lépteivel ejti ámulatba közönségét, és volt álmos hivatalnok, aki gyűrött arccal  csak rányomja a pecsétet a papírra, és közben alig várja, hogy hazamehessen.

De akármilyenek is, az órák ketyegése kedves és megnyugtató, mint egy barátságos, halk beszélgetés. Mint valaki szívdobogását hallgatni a mellkasára hajtott fejjel.

És a ketyegés ki fog halni.

Megnémítottuk az óráinkat.

Ha belépünk a lakásba, nem üdvözölnek minket, ha éjjel fölébredünk, csak néznek ránk szenvtelenül, hidegen, nem szenderítenek el álomba ringató hangjukon. Unokáink talán már azt sem fogják tudni, mit jelent a szó: ketyegés.

Szomorú és üres lesz a csend az órák csacsogása nélkül.

Emlékszem, milyen  boldog és büszke voltam, mikor egy verseny jutalmaként megkaptam életem első digitális óráját, ami másodpercre pontos volt, és hét dallamot tudott dúdolni.

De nem tudott ketyegni.

Már megint mit csinálsz?!

Új év, új bolondéria, új blog. 365 napnyi zene, nem a slágerlistákról.