Sweet irony

Van abban valami bájosan ironikus, amikor az ember lánya olyas kurzusra iratkozik be egy amerikai egyetemre, amit világéletében nagy ívben elkerült még magyar nyelven is. Aztán kiderül, hogy lehet ezt érdekesen és élvezhetően is előadni. Outrageous.

A helyes válasz betűjele:

C.
Plusz?
Plusz.

Hogy milyen érzés három év - egyébként klassz - bölcsészképzés után megint föltelepíteni egy fejlesztői környezetet, és beírni az első programsorokat, azt leginkább a Velencébe való hazatéréshez tudnám hasonlítani. Mert hiába nem tartozom oda látszólag, a helyiek tán még össze is mosolyognak mögöttem, az idegen mögött, mégis ismerősek a fények, a színek, az illatok; tudom, melyik sarkon kell befordulni a halpiachoz, megnyugtat a zsongás, az ismerős nyelv dallama. Körülölel, kisimít. Otthon érzem magam.
Ilyen.
Jó azért is, mert a kettő meg kettő végre négy. Nem három és öt között valahol, szerintem. Szerinte meg három és féltől kezdve bármi. Vagy mégsem. Igen, itt van helyes megoldás, igen, itt el lehet szúrni, és nem lehet rizsázni, de valami furcsa, mazochista módon ez jó.
Így fordulhat elő, hogy a megnyitott játék és a félig kész novella árván szomorkodik, míg én egy harmadik taskon hajnalig kockulok. És hogy a tanulás meg a feelgood címkék egymás mellé kerülnek.

Inspiration

Gw: - Annyira nincs kedvem ehhez a beadandóhoz, mondjatok már valami lelkesítőt, légyszi...
K: - Így jártál.

Lingua italiana, tu bellissima!

Sok nyelvet hallottam már, párat magam is beszélek, de az olasz mind közül a legszebb. Biztos sokan lennének, akik egyet nem értően csóválnák a fejüket ezt olvasva, de nekem akkor is egyik örök szerelmem már régóta, és a napokban egy újabb miértjét is felfedeztem. Az olasz nyelvvizsgakészülődés mellett portugálul tanulok, közösségi oldalon, fülelek, az anyanyelvi beszélők hogy ejtenek egy-egy betűkapcsolatot, szót, átkötést, aztán próbálom rekonstruálni. Pipifaxos. És mikor már harmadszor futottam neki egy bekezdésnyi kiejtési gyakorlatnak, akkor elmondtam magamban ugyanezt olaszul. Csodásan egyszerűen hangzott. Tudom, hogy kezdőként meg kell szokni egy új nyelv hangjait, a hangképző szerveknek rá kell állni az újfajta tornamutatványokra, és azt is, hogy olaszul viszont már minimum tíz, de inkább több éve tudok valamilyen szinten. Viszont soha nem kellett lehetetlenülmeghatározhatatlan hangokat kiejtenem. (Vö: castanho - castagno, az az 'nh', ami itt se nem ny, se nem nj, se nem j, se nem n, hanem valahol a négy között, és a 'gn', ami simán nny...) Az olasz nyelv olyan, mint az olasz konyha. Egyszerűen gyönyörű. Egyszerű és gyönyörű. Nincs túlkombinálva: tiszta hangokkal (hétköznapi alapanyagokkal) és alig pár kiejtésmódosító szabállyal (fűszerrel) operál. És működik. Perszehogy az haute cuisin-nek is megvan a helye. De van jobb, mint egy tál spaghetti al dente con pomodorini e basilico?