Egyszer igen, inkább nem

Most, hogy végzős vagyok, és nyár végétől remélhetőleg diplomás, próbálom felderíteni a lehetőségeket, böngészem az álláshirdetéseket. S noha nincsenek vérmes reményeim, egyre borúsabbnak tűnik a kép.

Olybá tűnik, hogy a médiában - legalábbis annak az írott ágában - a hirdetők elég jelentős része ingyenmunkást keres. Persze szépen, kevésbé szépen leplezik: "gyakornokok figyelmébe", "óriási lehetőség bekerülni egy izgalmas csapatba", "ugródeszka a pályán", "szakmai referenciát adunk", "lehetőséget biztosítunk sajtórendezvények, konferenciák látogatására", "publikálási lehetőség", "kiélheted a kreativitásodat"... ésatöbbi, ésatöbbi. Az elvárások: légy lelkes, önálló, kreatív, fáradhatatlan, megbízható, felelősségteljes, és publikálj napi x cikket. Ja és légyszi küldj már egy (két, három...) próbacikket. Lefordítva: ingyen munkásokat keresünk, akik puszta lelkesedésből napi négy-hat órát rászánnak a szabadidejükből a cégünkre - kutatnak, figyelemmel kísérik az eseményeket, valamint részt vesznek sajtótájékoztatókon és a szerkesztőségi megbeszéléseken - és mindezt jó kedvvel, bőséggel pontosan és megbízhatóan teszik, persze hálásan a kitűnő lehetőségért. S hogy az olykor még tematikailag és formailag is meghatározott próbacikkek mire kellenek, azt mindenki döntse el saját szája íze szerint. A végére odabiggyesztve pedig megtalálható a kiskapu, amitől egyrészt fairnek tűnik a hirdetés, másrészt felvillan a lehetősége egy tényleges munkának: x hónap után továbblépési lehetőség, főállású újságíróként. Mhm. Vagy egy másik palimadár felvételének az eltelt idő alatt kinyílt szemű ember helyére.

Az egyik közösségi oldalon egy ilyen hirdetést a hirdetője úgy próbált megvédeni, hogy "a gyakornoki pozíció lényege, hogy megmutasd, tényleg jó írói vénád van". Igen, egy állás betöltése kockázat. De mindkét oldalról. Mindkét fél reszkíroz, hogy vajon megfelel-e neki az adott munkakör/munkavállaló. Erre találták ki régen a próbaidőt, aminek végéig az illető bátran elbocsátható, de ő is arrébb állhat hosszas procedúrák és következmények nélkül. Kétoldalú védelem, szemben az efféle, gyakornoki állásnak álcázott ingyenmunkákkal. A cég nem akar veszteni rajtam, ez nyilvánvaló. De én milyen lehetőséggel élhetek, ha nem akarok veszteni a cégen? Nekem mi a biztosítékom, hogy x hónap után tényleg főállásúként dolgozhatok, és nem elküldenek (jobb esetben valóban papírral/ajánlással/referenciával), hogy aztán megint belefuthassak egy "szuper gyakornoki lehetőségbe"? És nem utolsósorban: amíg ők remekül megspórolják rajtam az esetleges bukta lehetőségét, addig én miből vegyem a kenyeret a boltban?

Nem mondom, hogy nincs az a cég, ahol ne dolgoznék szerelemből, de egyrészt ezen igen csekély számú helyek egyike sem Magyarországon található, másrészt én sem napfényből élek. A diplomámat is tanulás és nem kevés pénz ráfordításával szerzem, abban a reményben, hogy megtérülő befektetés. És sajnos rossz tapasztalataim is vannak az elvégzett ám ki nem fizetett munka témájában. A gyakornoki munka maradjon a szakmai gyakorlatukat végző diákoké. És tessék tudomásul venni: az (újság)író is pénzért dolgozik.

Cloudy with a chance of snowstorms

Na, akkor én most sztrájkba lépek, és addig nem vagyok hajlandó a kötelező bevásárláson és főiskolán túl kimozdulni itthonról, amíg tavasz nem lesz. És ez a legszolidabb véleményem a március végi két fokról és metsző szélről. Illetve... a sulit asszem még átgondolom. Szóval legközelebb majd ha:

Dolce vita

Egy kedves ismerősöm az egyik közösségi portálon megosztott egy cikket, mely szerint brit amerikai tudósok felfedezték, hogy a cukor méreg.
A kijelentéssel - noha magam sem támogatom a csoki-kóla típusú táplálkozást - több problémám is van. Manapság már jóformán minden méreg(nek van kikiáltva). Az aktuális divattrendeknek hódolva hol ez, hol amaz kerül górcső alá, majd a szégyenpadra. Ha csupán az elmúlt néhány évet idézem eszembe, akkor a tej, a vaj (majd a margarin, majd ismét a vaj), a spenót, a fahéj, a kínai kaja, sőt, horribile dictu, a csapvíz került terítékre; a legújabban kerengő megosztás szerint pedig a sóval egyenesen tudatos népirtást követnek el. (Kivételt képez persze az X városkából származó só, mely frissíti az elmét, a vérkeringést, túlzott fogyasztása pedig tán még halhatatlanságot is okoz, ezen kívül pedig valószínűleg jó lúdtalpra, valamint hűtlenség és szemmel verés ellen is.)
Unom.
Unom, hogy nem hagynak nyugodtan élni.
Tudom, hogy a táplálkozás és az ezzel összefüggő vackok (fogyócska-hízócska) a világ egyik legnagyobb biznisze. De kikérem magamnak, hogy lépten-nyomon az arcomba üvöltenek valamit, amivel halálra akarnak rémíteni, hogy aztán ha sikerült, akkor ismét megfosszanak valamitől.
A hülyeség is mérgező, mégse tiltja be senki.
Az édes íz szeretete velünk születik, sőt, a baba már a magzatvízből is kortyolgat, ugyaneme okból. Örömöt és megelégedettséget sugároz az agynak, nemcsak fiziológiailag, hanem asszociációs körét tekintve is. Ki ne vágyna az "édes életre"? S ki ne becézett volna már szívéhez közel álló személyt "édesemnek"? Ki ne olvadt volna el egy "cuki" állatkölyök láttán? Még az ókori istenek is édes nektárt ittak.
Ha majd kivonják a forgalomból az összes hatásvizsgálat nélkül alkalmazott adalékanyagot, ha minden zöldfélét ökológiai módszerekkel termelnek, ha az állatokat természetes körülmények közt, hormonok és antibiotikumok nélkül nevelik, ha napelemmel vagy elektromossággal fognak futni az autók - akkor majd elgondolkodom rajta, hogy lemondjak a fagyiról, a csokiról vagy a szülinapi tortámról.
Meg persze lehet élvezetek nélkül is élni. Csak minek.

Abszurdisztán

"Meghirdetett munkahely: [...] bolti eladó
Képesítés, egyéb feltételek: kereskedelmi vagy közgazdasági felsőfokú végzettség [...]
Legfőbb feladatai: [...] eladói tevékenység, pénztárgép kezelés (sic), árufeltöltés, készletnyilvántartás "

Két kérdés merül fel bennem (ami igazándiból három): nademostténylegkomolyan?! o.O, pénztárgép kinyitásához meg könyvek polcra pakolásához már diploma kell?, sőtmégpedig (horribile dictu) az én diplomám is ennyit fog érni? Ennyit?!
Néha elmegy a kedvem ettől a zországtól.

Mire fizetjük a TB-t?

Gyermekem már vagy egy hete elgyötört ábrázattal, ámde határozatlanul mászkált a lakásban, fogfájásból kifolyólag, tegnap meguntam, és elzavartam fogászhoz. Ma reggel gyűrött arccal bebotorkált a felnőtt fogászatra, ahol - miután előadta, hogy mi baja - közölték vele, hogy még nem számít felnőttnek, menjen a gyerekrendelésre. Fölhívta az egyetlen gyerekfogászatot, amit ismerünk, megértően bólogattak, hogy oké, fáj a foga, de körzet szerint nem ide tartozik, kapott egy másik telefonszámot. Három a magyar igazság alapon az újabb rendelőt is megkereste, előadta, hogy elég vacakul érzi magát, mikor mehetne. Ja, hát karácsony előtt már ne is remélje (ezt így dec. 14-én!), majd valamikor két ünnep közt, de inkább januárban. Hogy addig fölfordul kínjában, fájdalomcsillapítón él vagy elmegy magánrendelőbe, az úgy tűnik egyéni szocproblem. Értem én, hogy sokan vannak, de akinek fájt már foga, az tudja, hogy néhány órát is nehéz várni, nemhogy heteket! Éljen a magyar egészségügyi ellátás.

De most tényleg: mire fizetjük a TB-t?!

Felbosszantják...

"- Akarjátok hallani a sikerfilmszinopszist? - kérdezte Melodráma.
Howard felnézett fáradt szemhéja alól.
- Hosszú?
Melodráma derűsen vállat vont. - Mint afféle sikerfilmszinopszis. Íme: "Felbosszantják. Bosszút áll."" (Vavyan Fable: Álomhajsza)

Ez csak úgy eszembe jutott. Szóval...
Ad 1: Én szeretném és fogom eldönteni, mikor és mennyi időt töltök a gyermekeimmel, valamint hogy milyen szellemben nevelem őket. Kikérem magamnak, hogy az állam megkérdőjelezi a szülői szerepre való alkalmasságomat, és kvázi államosítja a gyerekeimet. A világnézetünkhöz meg aztán az égegyadta világon senkinek semmi köze. Nem vagyok köteles katolikus (vagy bármilyen más, csak most épp ez az állami mánia) eszmék mentén élni. Ó, és a "csend, rend, fegyelem" nem abszolút értékek.
Ad 2: A helyzet az alábbi: én vagyok a fogyasztó, ha kimegyek a piacra (legyen az akár konkrét piac vagy hipermarket), keresletemet az igényeim formálják - a pénzemért nem fogok drága szart venni csak azért, mert történetesen itthon sikerült előállítani. Zágsón. Ha vásárolok, azért teszem, mert ízlik. Mert egészséges. Mert tetszik. Legrosszabb esetben pedig azért, mert ezt tudom megfizetni. A népnemzetgazdasági érdekek kb nulla szerepet játszanak a döntéseimben. Egyébként is: miért kéne az ócska és/vagy drága kutyafüle megvásárlásával támogatnom a termelőt a további hasonló színvonalú kutyafüle előállításában?! Hát hülye vagyok én? Tessék minőségit előállítani versenyképes áron, s akkor azt fogom venni. Ennyire egyszerű.
A bosszú pedig? Jusztis gondolkodni tanítom a gyerekeimet. Nem ama fennkölten hangoztatott, ám közelebbről be nem határolt "magyar gondolkodásra", hanem önálló és kritikus gondolkodásra. Saját vélemény formálására. Ja, és hiánycikkekre: nyitottságra, türelemre és toleranciára. Továbbá ezentúl sem teszem be a lábam ama hárombetűs üzletlánc boltjaiba. A Corát azért sajnálom, kár lesz érte.

Puzzled

Ha valaki megkérdezné, mi az a három dolog, amit nem tudok tolerálni, ezek lennének. Arrogancia. Ha valaki bagózik mellettem. Ha valaki megpróbál hülyének nézni. Úgyhogy most dühös vagyok, és ráadásul nem értem, mert a világon semmi teteje.

PC is BS

Azazhogy a politikai korrektség baromság. Nem először fog el ez az érzés, de ma konkrétan szem- és fültanúja lehettem, hogy merre van a ló másik oldala. Egyes villamos, Budáról Pestre, a szó szoros értelmében vett tömegközlekedés. Pici nénike, jó másfél fejjel alacsonyabb nálam, termetes piacolós kocsija alig kisebb, mint ő maga. Szegénynek külön pechje, hogy nem a rátermett dzsungelkommandós-pestinyugdíjas kategória versenyzője, halkan elnézést kérve próbál az ajtó közelébe férkőzni leszállás céljából. A megszólított háta nem reagál, nénike lavírozik a kocsival. A hát nem mozdul fikarcnyit se, nénike tovább lavírozik a teli villamoson. Mire is a megszólított mellett álló, vele társalkodó, genetikailag nőnemű lény hátrafordul, és magas C közelébe ívelő hangnemben konkrétan leugatja a nénit: "Nem tudna vigyázni?! Mozgássérült vagyok, és pont a fájós lábamra tolta rá a kocsit!" (Semmi látható jele egyébként.) Néni elnézést kér, mentegetőzik. A lény elfordul, és fennhangon, hogy a fél villamosközönség hallja, "odasúgja" utazótársának, a hátnak: "Nem értem, hogy lehetnek az emberek ilyen bunkók. Miért nem lehet tekintettel lenni ... Minek utazik ilyen szar kocsival... Miért ilyen bunkók az emberek, hihetetlen." Nénike figyelmen kívül hagyja az intelligencia eme ragyogó megnyilvánulását, és szolidan próbálkozik: "Elnézést, segítene leemelni a kocsit leszállásnál?" A válasz mint jogosnak vélt felháborodás, egy pillanatot sem késik: "Menjen maga a picsába! (sic!) Szálljon le, ahogy akar!", majd ismét fél percnyi fennhangon elkövetett szocializációs szegénységi bizonyítvány kitöltés következik.
Politikai korrektség. Emberi jogok. Méltóság. És ugye még csak el se lehet küldeni visszakézből a búsba, mert akkor mindjárt megy a szirénázás, hogy őneki külön jogai vannak és kötelező tisztelet meg minden... Innen üzenem az illetőnek, hogy a jogok egyenlőek, és ha én viselkedtem volna hozzá hasonlóan, akkor engem teljesen jogosan érzéketlen sötétparaszt seggfejnek tartott volna vagy három tucat ember, akik jelen voltak, és attól, hogy ő bizonyos tekintetben más, a modorára nincs mentség. Lehet, hogy fizikailag mozgássérült, de szociálisan nyomorék.
Tudom, hogy nem mindenki ilyen, de sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy az ehhez hasonló figurák száját nyitjuk még nagyobbra a PC-vel. És ez szomorú.

Sophia, Sophia

Vizsgák közeledtével kezdenek fogyatkozni agysejtjeimben az önállóan előállított gondolatok, helyüket átveszik a gyönyörűbbnél gyönyörűbb definíciók, szakkifejezések és egyéb tudásanyag, valamint a pánikbuborékok. Lúzernek vagyok mondható, mert eddigi iskolás pályafutásom során (ami annyi évet takar, hogy be se merem vallani), összesen egy alkalommal puskáztam, egy általános iskolai földrajz dolgozat írásakor, s bár azóta számot kellett adnom elég borzasztó dolgokból is - mint például a mindenki által elsajátíthatatlannak bélyegzett Turing-programozás - soha nem buktam, és eleddig összvissz egyetlen elégtelen szerepelt leckekönyveimben, amit azonban egy héttel később, UV keretében gyorsan korrigáltam. Többek véleménye szerint ha eddig nem puskáztam, most már késő elkezdeni, és úgy általában is jobb szeretem, ha a valós tudásomat értékelik. És itt ütközöm "A" Falba: a filozófia szerintem úgy ahogy van megtanulhatatlan. Ember nincs, aki ezt a sok elvont izmust bemagolja. Meg pláne hogy mit takarnak. És az érdeklődés hiányáról még nem is beszéltem. Mert - és nyugodtan lehet kulturális toprongynak titulálni - bár az elvont dolgok boncolgatása egy pohár (forralt)bor mellett, baráti társaságban nem áll messze tőlem, meglehetősen kevéssé érdekel, hogy régmúlt korok baráti társaságai hogy látták ezeket a kérdéseket. A második bekezdés felénél már alszom. Sajnálom. Nekem ez egész egyszerűen nem megy.

"Te, kisfiam, önként jelentkezel"

Nem tudom, mire véljem azt az üzenőfüzetbe/ellenőrzőbe került beírást, miszerint gyermekeim kötelesek 100 Ft-tal támogatni a vörösiszap károsultjait. Félreértés ne essék, nem okoz gondot gyerekenként egy fél liter tejnyi összeget beküldeni az iskolába, és nincsenek ellenérzéseim az adománygyűjtéssel kapcsolatban. Az eljárás az, ami előtt értetlenül állok. Mert meg lehetett volna ezt úgy is oldani, hogy "kedves szülők, kérjük, ha módjukban áll, és önök is úgy érzik, támogassák..." stbstb, hogy ne hagyjon rossz szájízt. Nyilván a legtöbben akkor is küldtek volna pénzt. Lehet, hogy valamivel szívesebben, mint így. Számomra ez ugyanolyan visszatetsző, mint mikor valaki webkettes vagy egyéb fórumon veri a mellét, hogy hányszor hívta fel a segélyvonalat. A szememben ezzel a szándéka is megkérdőjeleződik. Tény, hogy ettől függetlenül a pénze jó célokat szolgál (reméljük, mert bízunk a rendszerben), az összkép láttán mégis húzom a szám. Az igazi adakozás önkéntes és névtelen. Belső muszájból jön és piszkosul nem az adakozó személye számít. A többi meg csak (ön)reklám.