Benvenuti a Budapest

Aki utazik, az mindig egy kicsit időn és téren kívül van. Valahol a megfogható valóság és az életszerű álmok határán lebeg. A hazautazás szükségszerűen rossz: kipukkasztja ezt a burkot, és kezdenek szétszéledni a színek, az illatok, a nyüzsgés, a fények. Picit lehet még kapaszkodni a ki nem csomagolással, picit lehet még összetartani a mesélgetéssel. De már akkor sem azokon az utcákon jársz, nem azokba az ismeretlen-ismerős megállókba mégy, nem a felfedezett reggelizőhelyek ajtaján fordulsz be. És semmi sem olyan. És az unalomig ismert hétköznapok túljózan valósága fázósabb érzés, mint valaha.
Ezerfelé húz a szívem haza.

A nap tanulsága

Nem szabad csodameggyszínű, már ránézésre is selymesen finom tapintású estélyi ruhát felpróbálni 'csak viccből'.
Történt ez az alábbi módon: Greywind, születésnapja közeledtével elméne vásárolni drága jó szüleivel mindenféle olyas ruhaneműket, melyeket hiányola ruhatárából. Össze is válogatott pihepuha pulóvereket, bolondos sálat, tizenkét éves kora óta először fejfedőt.... aztán, míg kabátpróbából kifolyólag pár percre őrizetlenül maradt, megakadt a szeme egy földig érő szépségen. Gondolta, abból baj nem lehet, ha elkéri és felpróbálja, majd visszaadja szépen. Visszaadja, hiszen a világon semmi szüksége egy újabb olyan ruhadarabra, amit évente legfeljebb háromszor vehet föl, pláne hogy megfelelő árnyalatú cipőt is kéne keríteni hozzá. Bevonult hát a próbafülkébe és magára ölté a ruhát. Aztán tükörbe nézett, és hogy teljesen ne menjen el az esze, gyorsan a kijózanító árcédula után kapott. De már késő volt. Szerencséje a szerencsétlen helyzetben annyi volt, hogy az üzletben nem lehetett bankkártyával fizetni, Greywind pedig ennyi készpénzt nem hordoz magával, mert egészségtelen. Így hát negyedórányi próbafülkézés után ("hmm, ehhez ilyen frizurát kéne csinálni, meg kb ekkora sarkú cipőt keresni... nem is, inkább ilyen frizurát"), mikor a kabátvásárlásból visszatérő szülők megkérdezték, nincs-e valami baj, a szépséges földig érő visszakerült a helyére.
Greywind pedig megfogadta, hogy legközelebb óvatosabb lesz.

"Te, kisfiam, önként jelentkezel"

Nem tudom, mire véljem azt az üzenőfüzetbe/ellenőrzőbe került beírást, miszerint gyermekeim kötelesek 100 Ft-tal támogatni a vörösiszap károsultjait. Félreértés ne essék, nem okoz gondot gyerekenként egy fél liter tejnyi összeget beküldeni az iskolába, és nincsenek ellenérzéseim az adománygyűjtéssel kapcsolatban. Az eljárás az, ami előtt értetlenül állok. Mert meg lehetett volna ezt úgy is oldani, hogy "kedves szülők, kérjük, ha módjukban áll, és önök is úgy érzik, támogassák..." stbstb, hogy ne hagyjon rossz szájízt. Nyilván a legtöbben akkor is küldtek volna pénzt. Lehet, hogy valamivel szívesebben, mint így. Számomra ez ugyanolyan visszatetsző, mint mikor valaki webkettes vagy egyéb fórumon veri a mellét, hogy hányszor hívta fel a segélyvonalat. A szememben ezzel a szándéka is megkérdőjeleződik. Tény, hogy ettől függetlenül a pénze jó célokat szolgál (reméljük, mert bízunk a rendszerben), az összkép láttán mégis húzom a szám. Az igazi adakozás önkéntes és névtelen. Belső muszájból jön és piszkosul nem az adakozó személye számít. A többi meg csak (ön)reklám.

Krokodilógia

Családi brainstorming keretében megoldottuk a krokodil testfelépítésének rejtélyét.
D: - Azért vannak oldalt a végtagjai, hogy ha leesik a fáról, ne törje össze az alágyűrődő lábait.
A: - Aha, és ha úszóhártyái is lennének, repkedhetne egyik fáról a másikra.

Déja vu

Jó hallani arról, hogy (egyelőre) laikus elképzeléseimhez hasonlóan hogy kéne felépülnie és működnie a médiának. Az már valószínűleg csak az én bajom, hogy megkeseredik a szám íze, mikor visszagondolok arra, hogy tanultuk mi már azt is, hogyan működik az ideális idegenforgalom, és ebben hogy találhatnánk meg a helyünket. Aztán gyorsan, és persze nem hivatalosan kaptunk némi információt arra nézvést, hogy ha tényleg ilyen területen szeretnénk dolgozni, pláne érvényesülni, akkor ezeket gyorsan felejtsük el, és az alábbiak az irányadók...

A Belső Informatikus sikolya

Az oktatás redundáns. És néha oly' mértékig zajos, hogy alig kihámozható az üzenet.

Boldogságkeresők

"- A barátom, Massimo "csupa ajtó, csupa ablak" lélek. Nagyon szeretem! - mosolyodott el a férfi.
- Csupa ajtó, csupa ablak? - nézett kérdően Elizabeth.
- Képzeljen el egy kockát, amelynek mindegyik oldala egy-egy betonfal, és tegyen rá egy háztetőt - magyarázta Didi. - Ebben a képzeletbeli házban lakik a lelkünk. Ott, legbelül, a kocka belsejében csak mi vagyunk. Mindenki különféle módon nyitott a világra. Vannak, akik képtelenek bárkit is közel engedni magukhoz. Az ő házukon nincsenek ajtók és ablakok. Zárkózott emberek, és csupán alig néhány családtaggal és baráttal osztják meg a bennük lakozó értékeket. Aztán vannak, akiknek ajtó és ablak is van a házán, ám mind zárva van, és csak nagy ritkán engednek be rajta valakit. És vannak, akiknek a háza telis-tele van ajtóval meg ablakkal, és azok tárva nyitva vannak a világra. Massimo háza ilyen.
Elizabeth érdeklődve hallgatta a férfi hasonlatát, majd kis idő múltával megkérdezte.
- Maga szerint az én házam melyik a sorban?
- Van rajta egy ajtó és számtalan ablak, ám mindegyik csupán résnyire van nyitva - nézett mélyen a nő szemébe Didi. - Tárja sarkig őket, Liz, hogy odabent kisüssön a nap - mosolyodott el."
(Jerome Coctoo: Boldogságkeresők)

Hát lehet egy ilyen fülszöveg után nem szeretni egy könyvet? Nem levenni a polcról, nem hazavinni, nem elolvasni? Nem, nem lehet :)

Ízlésről nem lehet vitatkozni

Ezzel a mondattal indított nagyfiam, mikor véleményét kérdeztem a Botero-kiállítás kapcsán. Beszélgetni viszont érdemes; ha nem tesszük, sose ismertem volna meg bátyám azon oldalát, amint festői technikáról, ábrázolásmódról és színvilágról lelkendezik, majd bő negyedóra múltán velős (és meglehetősen lesújtó) összefoglalását adja a Klimt-kiállításnak. Amiről viszont a sarjamat nem kellett külön kérdezni, mert egyik-másik kép előtt hosszasan mesélgette mi és miért tetszik neki. (Ez egyébként nekem két okból is örvendetes: egyrészt hogy a mindenfelől ránk ömlő, szellemi igénytelenséget sugalló és ösztönző szenny ellenére is lehet kulturális fogékonyságra nevelni, másrészt hogy hálistennek nem mindenkiből sikerül kiölni az önálló gondolkodás és véleménynyilvánítás képességét, pedig sajnos még mindig elég erős a poroszos szemléletű oktatás minálunk.)
Amúgy a szecessziós gyűjtemény az én szívemhez is közelebb állt, szeretem a grafikákat és az akvarelleket, és meglepődve fedeztem fel egy Rudolf von Alt képet is. Rudolf és Jakob von Alt művei előtt tavasszal órákig gyönyörködtem az Albertina egyik időszaki kiállításán. Nem állítom, hogy a "Nuda Veritas" minden darabja találkozott a tetszésemmel, azt viszont igen, hogy nekem jóval befogadhatóbb volt, mint Fernando Botero képei. De nem bántam meg, hogy láttam azokat is. Nagyon dél-amerikai. Nagyon más. Meghökkentő, számomra olykor kissé groteszkbe hajló. Engem nem érintett lelken, de azért senkit nem beszélnék le róla :)