Sweet irony

Van abban valami bájosan ironikus, amikor az ember lánya olyas kurzusra iratkozik be egy amerikai egyetemre, amit világéletében nagy ívben elkerült még magyar nyelven is. Aztán kiderül, hogy lehet ezt érdekesen és élvezhetően is előadni. Outrageous.

Témínuszkétszáztizenkettő. Ésfél.

"Tájékoztatjuk, hogy [...] képzésének tanulmányi státusza változtatásra került. ’Aktív’ státuszról ’Abszolvált’ státuszra."
Hát ez is eljött. Most már "csak" a záróvizsga, ami rég volt legutóbb, de emlékeim szerint a para azóta is ugyanaz, csak akkor legalább a tételsor egybeesett a tanultakkal és a jegyzetekkel. Mindegy, legalább hamar túlesek rajta, mint egy foghúzáson, aztán buli, és végre visszatérhetek más gondolatainak strukturált rekonstruálásától a saját gondolataim formába öntéséhez.
Felmerülnek régi, kósza emlékek vizsga előtti "jajmennyijobbdolgomvolnamost" és vizsga utáni "uramistennemkellsemmitcsinálni" állapotról. És már előre hiányzik bizonyos értelemben. Hiányoznak az előadások, a csoporttársak - annak ellenére, hogy a levelező képzés közel nem olyan, mint a nappali - és igen, valahol hiányozni fognak még a vizsgák is, az együtt kucorgás a folyosókon, a közös lámpaláz.
De legközelebb azért mégiscsak valami reál szakra megyek :)

Sophia, Sophia

Vizsgák közeledtével kezdenek fogyatkozni agysejtjeimben az önállóan előállított gondolatok, helyüket átveszik a gyönyörűbbnél gyönyörűbb definíciók, szakkifejezések és egyéb tudásanyag, valamint a pánikbuborékok. Lúzernek vagyok mondható, mert eddigi iskolás pályafutásom során (ami annyi évet takar, hogy be se merem vallani), összesen egy alkalommal puskáztam, egy általános iskolai földrajz dolgozat írásakor, s bár azóta számot kellett adnom elég borzasztó dolgokból is - mint például a mindenki által elsajátíthatatlannak bélyegzett Turing-programozás - soha nem buktam, és eleddig összvissz egyetlen elégtelen szerepelt leckekönyveimben, amit azonban egy héttel később, UV keretében gyorsan korrigáltam. Többek véleménye szerint ha eddig nem puskáztam, most már késő elkezdeni, és úgy általában is jobb szeretem, ha a valós tudásomat értékelik. És itt ütközöm "A" Falba: a filozófia szerintem úgy ahogy van megtanulhatatlan. Ember nincs, aki ezt a sok elvont izmust bemagolja. Meg pláne hogy mit takarnak. És az érdeklődés hiányáról még nem is beszéltem. Mert - és nyugodtan lehet kulturális toprongynak titulálni - bár az elvont dolgok boncolgatása egy pohár (forralt)bor mellett, baráti társaságban nem áll messze tőlem, meglehetősen kevéssé érdekel, hogy régmúlt korok baráti társaságai hogy látták ezeket a kérdéseket. A második bekezdés felénél már alszom. Sajnálom. Nekem ez egész egyszerűen nem megy.

A tömérdek dolgok paradoxona

Mert persze vizsga előtt az embernek hirtelen rengeteg nagyon fontos dolga támad. Annyi mindent kéne tenni. Blogolni például. Meg novellát írni, új receptet alkotni, és még ezer más dolog - amik érthetetlen módon a vizsga után hirtelen eltűnnek a semmiben. Így van ez érettségi óta, csak a tárgyak és a határidők változtak, az érzés régi ismerős. Főleg egy ilyen napon, amikor sokszori olvasásra sem sikerült egyetlen mondatot sem a fejembe gyömöszölni, viszont már tíz órakor úgy éreztem, hat ember helyett tudnék ebédelni. Ezért aztán profilt cseréltem, a reménybeli leendő médiaszakember helyébe a kísérletező kedvű gasztromán (és a semmiből valamit mágus) lépett. Ebédkészítés ürügyén sikerült vagy két órát elpepecselnem (a média rövid- és hosszútávú hatásai helyett), konstatáltam, hogy az ételfotózásnak jobbat tett volna a félkész vagy majdnem kész állapot, úgyhogy bármilyen remek is lett a kísérlet eredménye, ezzel ismét nem indíthatom újra hónapokkal ezelőtt 'megújulás!' felkiáltással törölt gasztroblogomat. Ebéd után pedig minden rendes országban sziesztát tartanak. Tuti ami fix: esetemben egy kupac jegyzettel. Nos, a mechanizmust Peter Mayle remekül leírta, igaz kerttel, függőággyal és valami lexikon méretű könyvvel, de örömmel jelenthetem: nappaliban, kanapén, jegyzetekkel is működik! Telefonra ébredtem. Ekkor már elég későre járt ahhoz, hogy a lelkiismeretem tiltakozzon az ellen, hogy bármilyen nagyon fontos dologba belekezdjek, viszont legalább ahhoz is, hogy kedvem legyen tanulni. Az 'egy nap a kukába' fölött érzett dühömben - és hogy a tiltakozó szájat befogjam valahogy - csillogóra suvickoltam a lakás jó részét.

No így kell pörfiktül elszúrni egy napot á la Bogár, hogy se hasznos, se szórakoztató, se kellemes ne legyen.

"Te, kisfiam, önként jelentkezel"

Nem tudom, mire véljem azt az üzenőfüzetbe/ellenőrzőbe került beírást, miszerint gyermekeim kötelesek 100 Ft-tal támogatni a vörösiszap károsultjait. Félreértés ne essék, nem okoz gondot gyerekenként egy fél liter tejnyi összeget beküldeni az iskolába, és nincsenek ellenérzéseim az adománygyűjtéssel kapcsolatban. Az eljárás az, ami előtt értetlenül állok. Mert meg lehetett volna ezt úgy is oldani, hogy "kedves szülők, kérjük, ha módjukban áll, és önök is úgy érzik, támogassák..." stbstb, hogy ne hagyjon rossz szájízt. Nyilván a legtöbben akkor is küldtek volna pénzt. Lehet, hogy valamivel szívesebben, mint így. Számomra ez ugyanolyan visszatetsző, mint mikor valaki webkettes vagy egyéb fórumon veri a mellét, hogy hányszor hívta fel a segélyvonalat. A szememben ezzel a szándéka is megkérdőjeleződik. Tény, hogy ettől függetlenül a pénze jó célokat szolgál (reméljük, mert bízunk a rendszerben), az összkép láttán mégis húzom a szám. Az igazi adakozás önkéntes és névtelen. Belső muszájból jön és piszkosul nem az adakozó személye számít. A többi meg csak (ön)reklám.

Déja vu

Jó hallani arról, hogy (egyelőre) laikus elképzeléseimhez hasonlóan hogy kéne felépülnie és működnie a médiának. Az már valószínűleg csak az én bajom, hogy megkeseredik a szám íze, mikor visszagondolok arra, hogy tanultuk mi már azt is, hogyan működik az ideális idegenforgalom, és ebben hogy találhatnánk meg a helyünket. Aztán gyorsan, és persze nem hivatalosan kaptunk némi információt arra nézvést, hogy ha tényleg ilyen területen szeretnénk dolgozni, pláne érvényesülni, akkor ezeket gyorsan felejtsük el, és az alábbiak az irányadók...

A Belső Informatikus sikolya

Az oktatás redundáns. És néha oly' mértékig zajos, hogy alig kihámozható az üzenet.

Kapitány, jéghegy!

Nagyjából így indultam neki az eddigi három iskolai napomnak. Idegen környezet, idegen emberek, jesszusom, én de öreg vagyok, és biztos mindenki jóval többet tud nálam, és egyébként is - jaj! Külön gyomorremegés volt a mai első két tömb, ami 'Kommunikációs kompetencia fejlesztése' néven semmi jót nem sejtetett társaságfób szerénységemnek. Ráadásul magamhoz képest embertelenül hajnalban kellett kelnem ahhoz, hogy ebben részt vegyek.
A csalódás boldogítóan megkönnyebbülést okozó volt. Továbbá büszke vagyok magamra, hogy amit az előadáson személyes kapcsolatok és gyereknevelés témában hallhattam, azok nagy részére hosszú évek tapasztalatai alapján én is rájöttem, és többé-kevésbé alkalmazni is tudom. A gyakorlat pediglen az alábbi kijelentéssel indult: "Ezeken az órákon játszani fogunk." Ha valamivel, ezzel egy pillanat alatt meg lehet fogni (bár kétségtelen, hogy azért játékból is van olyan, amiben nem szívesen veszek részt, de hálistennek csocsóasztalnak vagy go-táblának nyomát sem láttam a teremben :)). Drámapedagógia. És én, aki háromnál több ember közt jórészt a poharamat szorongatva szoktam ücsörögni és figyelni, mit beszélgetnek, azon kaptam magam, hogy rögtönzött interjút készítek, társalgok, véleményt mondok, ötletelek másokkal együtt. És a túl hamar véget érő óráról kénytelen-kelletlen kisereglő emberek már nem zárt kapuk mögött rejtező idegenek, hanem ismeretlen ismerősök, akikkel össze lehet mosolyogni, leülni, és fölvenni az órán ott maradt fonalvégeket.
Kapitány úr, kérem, globális felmelegedés van. A jéghegy olvadni kezdett. De még az is lehet, hogy mire odaérünk, kiderül: ott se volt.