... Tápéval határos

Mármint Szeged, a hírös város. Ahol keveset jártam eddig, azt is csak átutazóban.
No, kezdjük a pozitívummal: Szeged hangulatos. Afféle Buda-Óbuda és Thessaloniki keveréke feelingben: (neo)klasszicista házak, soksok zöld, kellemesen alacsony városkép, széles sétálóutca, kiülős mediterrán kávézók, cukrászdák, étek-helyek. Árnyas-sétálós vadaspark (bár vagy egy órát kellett különféle építkezések és főutak mentén trappolni, hogy elérjük). Templomtornyok, budai szememnek örvendetesen nem-barokk stílusban - igen, szeretnék még visszamenni majd, és megnézni közelről és belülről is ezeket az épületeket. Különös tekintettel a Pacsirta utcára átellenesen lévőt, hátha ki lehet iktatni valahogy azt a negyedóránként pontos időt :)
És akkor a negatívum. Hatalmas sóhaj keretében, mert tényleg kíváncsi voltam, milyen is az. A Szabadtéri. My Fair Ladyre volt jegyünk, aminek ugyan kívülről fújom a szövegét (angolul-magyarul), de nem volt afféle naiv illúzióm, hogy ugyanazzal a negyvenhat éves fordítással fognak dolgozni. Azért a 'csudijó' helyébe ültetett 'tök király' fülön ütött. Nemcsak mert hangulatrombolóan tizenkilencedikszázadiatlan, de ráadásul még csak nem is rímelt. Édes istenem, mi bajuk volt ezeknek a csudijóval, ami szerintem nagyon jól eltalált magyarítása a loverlynek. Aztán jött még több megütközés, később döbbenet. Dalszövegekben is, közte lévő prózai részekben is. G. B. Shaw - akit én egyébként végtelenül nagyra becsülök éleslátása és csípősen ironikus szellemessége miatt - ha ettől nem fordult meg a sírjában, akkor semmitől. Olcsó poénok, modern utalások, rossz fordítás miatt elveszett vagy nem ülő sziporkák. Sajnálom. Kár érte.
Megyek, megnézem Audrey Hepburnt.

Volare

S eljöve a nap, hogy az nézhetetlen mozgóképszínházi műsorok mián Greywind levegőbe emelkedett.
Eddig a pillanatig volt esélye, hogy a repülés mint olyan gyomorforgató, térdreszkettető, fogantyút görcsösen markoltató, émelygős, halálfélős élmény. Nem sok - mondhatni csak matematikai - de volt. A "nem lesz klausztrofóbiád a gépben? nincs túl nagy hely odabent" című jajdejóhogyfelvetődött kérdésre nagy merészen közöltem, hogy "ó ugyan, dehogy, Trabantunk is volt", majd lapos oldalpislantással felmértem a valóban szűkösnek tűnő utasteret. Gondolatban vállat vontam, ha fób dolog, majd fehérülő ujjakkal szorongatom az ülést, és meggyőző mosollyal leplezem, hogy a hátamon patakokban csorog a veríték. De hogy repülés elől meghátráljak, én, aki mióta eszét tudja a levegőbe vágyott, hát az ki van zárva kérem.

Ünnep, oly szép...

... a gyertya ha ég. Harminc. Merthogy ennyi éve már, hogy az Edda Művek jelen van a színpadon, a stúdiókban, a köztudatban. "30 éves az Edda Művek - Jubileumi koncert" hirdette a kisoroszi Duna-ünnep műsora. Ohohó, Edda-koncert tavaly is buli volt, idén nyilván még inkább kitesznek magukért az évforduló kapcsán, ott kell hát lennem. Az 'Isten-család-békesség-sámándob-drágavéreim-fogjukmegegymáskezét' rózsaszínkés, enyhén émelyítő cukormázon idén is túltesszük magunkat, az egy-két újdonatúj, hasonló stílben fogant dalt kibírjuk, de a régi Edda kedvéért ki kell menni. Öcsém is jön, remekség, együtt ordítani a régi dalokat talán enyhít a 'de vén is vagyok én, hogy nekem ez zene' feelingen.