Vagyis szállingózik a hó. És bár karácsony napján gyönyörű lett volna ez a lábszárközépig érő, a fák ágait menyasszonyi ruhába öltöztető fehérség, most már kezd állati türelmetlenné tenni. És erről eszembe jutott egy bögre-aforizma: "Please do not annoy the writer. She may put you in a book and kill you."
Might yet happen.
Nocsak, mit találtam Narniában való bolyongásom közepette... Úgy látszik, nem csak nekem szívfájdalmam az órák elnémulása, hanem egy steampunk bandának is (különös tekintettel a harmadik versszakra) :)
Oh, Mr. Hamilton, what have you done?
Look at this terrible trend you've begun!
You make me sick, you contemptible dog,
I blame you for the death of the cog!
Clocks used to be such magnificent things
Beautiful sprockets and dazzling springs
But you gave the people your digital beast
And in turn now all gears are deceased
How things have changed from when I was a boy!
Clockwork would tick and would bring me much joy
But, with your advent, there's no need to wind--
Everything charming has been left behind!
Oh, Mr. Hamilton, you dirty fiend
Your modern timepiece is cruel and obscene!
I was a lover of gears great and small
They all were my friends and you've murdered them all!
Na, akkor én most sztrájkba lépek, és addig nem vagyok hajlandó a kötelező bevásárláson és főiskolán túl kimozdulni itthonról, amíg tavasz nem lesz. És ez a legszolidabb véleményem a március végi két fokról és metsző szélről. Illetve... a sulit asszem még átgondolom. Szóval legközelebb majd ha:
"Kevesebb támogatást kapnak a látványsportok" - olvasom az egyik napilapban. Hogy melyek ezek, nem derül ki az egyébként viszonylag érdektelen, adatokkal teletűzdelt írásból, de nem is ez a lényeg, és nagyjából be tudom határolni a kategóriát.
Viszont elindult bennem egy gondolat. Meglehetősen utópisztikus, de azért mégis. Hogy tudniillik mindig a profi sportról van szó. Egy-egy kósza kampánykezdeményen túl nem láttam annak érdekében tett - központi - erőfeszítést, hogy a magyarok végre fölemeljék a hátsójukat a fotelből, és mozogjanak. Mintha a tömegsport valami csúnya szitokszó lenne. Holott az évtizedek óta tartó agóniájában is agyonsztárolt és -szponzorált foci helyett inkább ezt kéne népszerűsíteni.
Siralmas statisztikák szólnak a magyarok egészségi állapotáról, a gyógyszerfogyasztás riasztó mértékéről, a depresszáltságról, az öngyilkosságok számáról. Pedig itt a sport, a kézenfekvő megoldás, egy olyan gyógyszer, melynek kockázatai és mellékhatásai számosak: energiával való feltöltődés, a hangulat és a közérzet javulása, az egészségi állapot javítása, a várható élettartam növelése, urambocsá' csapatsportok esetén közösségi élet...
És mindehhez képest hol a propaganda? Hol a - nem is feltétlenül anyagi - támogatás?
Lehetne például népszerűsíteni a természetjárást, a futást, a gyaloglást - ezek költsége minimális, mert nem feltétlenül igényelnek speciális felszerelést, ráadásul bárki elkezdheti, edzettségi szintjétől függetlenül.
Persze az anyagiak is szükségesek lennének, hiszen egy edzőtermi bérlet, egy uszodabelépő, pályabérlés vagy egy tanfolyam ma már sokaknak megfizethetetlen. Öröm olyan helyen élni, ahol egy kis odafigyelést lehet tapasztalni, ahol már a sokadik szabadtéri fitness-park nyílik, a nyugdíjasok ingyen járhatnak uszodába, és a tavasztól késő őszig tartó sportprogram-sorozatban mindenki találhat a saját ízlésének és fittségének megfelelőt, a 'költség' csupán egy regisztráció az eseményre.
Tessék kérem példát venni.
Egy kedves ismerősöm az egyik közösségi portálon megosztott egy cikket, mely szerint brit amerikai tudósok felfedezték, hogy a cukor méreg.
A kijelentéssel - noha magam sem támogatom a csoki-kóla típusú táplálkozást - több problémám is van. Manapság már jóformán minden méreg(nek van kikiáltva). Az aktuális divattrendeknek hódolva hol ez, hol amaz kerül górcső alá, majd a szégyenpadra. Ha csupán az elmúlt néhány évet idézem eszembe, akkor a tej, a vaj (majd a margarin, majd ismét a vaj), a spenót, a fahéj, a kínai kaja, sőt, horribile dictu, a csapvíz került terítékre; a legújabban kerengő megosztás szerint pedig a sóval egyenesen tudatos népirtást követnek el. (Kivételt képez persze az X városkából származó só, mely frissíti az elmét, a vérkeringést, túlzott fogyasztása pedig tán még halhatatlanságot is okoz, ezen kívül pedig valószínűleg jó lúdtalpra, valamint hűtlenség és szemmel verés ellen is.)
Unom.
Unom, hogy nem hagynak nyugodtan élni.
Tudom, hogy a táplálkozás és az ezzel összefüggő vackok (fogyócska-hízócska) a világ egyik legnagyobb biznisze. De kikérem magamnak, hogy lépten-nyomon az arcomba üvöltenek valamit, amivel halálra akarnak rémíteni, hogy aztán ha sikerült, akkor ismét megfosszanak valamitől.
A hülyeség is mérgező, mégse tiltja be senki.
Az édes íz szeretete velünk születik, sőt, a baba már a magzatvízből is kortyolgat, ugyaneme okból. Örömöt és megelégedettséget sugároz az agynak, nemcsak fiziológiailag, hanem asszociációs körét tekintve is. Ki ne vágyna az "édes életre"? S ki ne becézett volna már szívéhez közel álló személyt "édesemnek"? Ki ne olvadt volna el egy "cuki" állatkölyök láttán? Még az ókori istenek is édes nektárt ittak.
Ha majd kivonják a forgalomból az összes hatásvizsgálat nélkül alkalmazott adalékanyagot, ha minden zöldfélét ökológiai módszerekkel termelnek, ha az állatokat természetes körülmények közt, hormonok és antibiotikumok nélkül nevelik, ha napelemmel vagy elektromossággal fognak futni az autók - akkor majd elgondolkodom rajta, hogy lemondjak a fagyiról, a csokiról vagy a szülinapi tortámról.
Meg persze lehet élvezetek nélkül is élni. Csak minek.
"Én szabadgondolkozó vagyok. Ne ijedjen meg ettől a szótól. Ez Pesten azt jelenti, hogy szabad gondolkodni. Nem azt, hogy muszáj." (Molnár Ferenc: Az ördög)
Szeretek enni, főzni és felfedezni, ahogy mások főznek. Ha elutazom valahova, két turistalátványosság közé befurakszik egy-egy piac, kávézó, étterem, taverna. Amikor épp nem utazom (egyelőre ez a gyakoribb), akkor szavakba öntöm a világnak azt a szeletét, ami valamilyen módon megérint. Novellák, versek formájában. Vagy éppen itt.
