Ihlet, te pimasz kölyök!

Mert ilyen vagy, igen. Mindig olyankor kerülsz elő, mikor vendégek vannak, dolgom lenne, vagy épp nem is vagyok otthon. Aztán nekiállsz és nyaggatsz. Rágod a fülemet, beleszólsz a gondolataimba, hogy egy idő után másra már nem is tudok figyelni, csak rád. Aztán mikor leülök, hogy foglalkozzak veled is egy kicsit, nyűgös leszel, durcás, és féltékeny mindenki másra. "Csak rám figyeljél!" - hajtogatod makacsul, de mikor ott hagylak a kuckódban, hogy kiduzzogd magad, már megint a sarkamban jársz. Türelmetlen kölyök vagy, mondom erre én, de végül félreteszek mindent, hogy játszhassunk, hogy csacsoghass nekem kedvedre. Ettől persze fölvidulsz, teljesen lelkes leszel, és képes vagy órákig magyarázni, be nem áll a szád, én meg csak hallgatlak. Néha odáig merészkedsz, hogy még aludni se hagysz, pedig már minden figyelmemet neked adtam, úgy érzem magam, mint egy kifacsart szivacs, de te még mindig csak mesélsz, mesélsz... A másnapot kávéba lógó orrú pandaként indítom, zéró kommunikációs képességgel és kedvvel, s csak remélni tudom, hogy most egy időre kijátszottad magad.

Pardon me?

D, aki szakáccsá szeretne nőni: - Biológia fakultáción boncolunk állatokat!
K, aki viszont állatápoló lesz: - Azt nem úgy hívják, hogy gasztronómia?