Napidepi

Bacietto del giorno: "Coraggio! Qualcuno ti sta aspettando."
Ez mindenesetre biztató. Csak szólhatna is.
A hangdobozban: Ross. Rachel. Bono. Merazjó.

Bon appétit!

Azt álmodtam, hogy egy étteremben ülök, ahol pincérek jönnek-mennek. Leadtam a rendelésem, mint mások is, aztán egyszercsak jött az egyik felszolgáló, hogy sajnos nem tudnak azzal kiszolgálni, amit kértem, mert itt egy csoport, akik mást rendeltek, és mivel sokan vannak, viszont sürgősen enni szeretnének, a séf csak azt főzi, amit ők kértek. Így hát én is kaptam egy tányérnyit abból az ebédből, amit az - egyébként meglehetősen hangos és ellenszenves turistacsoport - óhajtott. Ezzel még ki is lettem volna békülve, legfeljebb máskor eszem azt, amit most kinéztem, de ahogy a tányéromra pillantottam, és belevágtam a húsba, láttam ám, hogy romlott, s percekkel később éreztem, mennyire büdös az egész. A főétel, a köret... bármibe kóstoltam, a rosszullét kerülgetett; még a tejszínhabos desszert is savanyú volt. Gondoltam, kérek egy panaszkönyvet, de kiderült, nem tartanak effélét; közöltem, hogy akkor nem fizetek, mire szúrós tekintetet kaptam válaszul, hogy hiszen elkértem az ételt és beleettem, hogy gondolom akkor én ezt, mégis... S a főpincér váltig állította, hogy az ételnek semmi baja, csak én vagyok válogatós. A történet itt kezdett abszurdba fordulni, de szerencsére - még mielőtt lenyomhatták volna a romlott kaját a torkomon - felébredtem.

Az Élet kötésmintája...

... egy sima, egy kifordított, egy befordult.

When the Lights Are Down

Néha olyan jól esne, ha a három kapcsolóból ki lehetne iktatni az egyiket. Pöcc, és nincs értelem/érzelem/vágy. Mikor melyik. Vagy legalább kicsit kölcsönkérni Nicolas Cage-től a két percre előrenézés képességét, aztán abból levezetni, mi fog történni. Nem a következmények felelősségétől menekülni, és csak akkor használni, mikor tényleg szükséges. Hogy ne kelljen elveszíteni valakit, aki nagyon fontos. Hogy ne kelljen arcra esni vagy pláne mellé. "Every move you make creates your destiny."
Vannak szálak, amiket nem lehet eltépni, és ez jó érzés. Általában. Amikor nem, akkor sem szakadnak, mert nem tudnak, hanem fáj pokolian, külön-külön minden egyes darab, ami összeköt.
A hátamat merném mutatni. De nem tudok hátat fordítani.

Benvenuti a Budapest

Aki utazik, az mindig egy kicsit időn és téren kívül van. Valahol a megfogható valóság és az életszerű álmok határán lebeg. A hazautazás szükségszerűen rossz: kipukkasztja ezt a burkot, és kezdenek szétszéledni a színek, az illatok, a nyüzsgés, a fények. Picit lehet még kapaszkodni a ki nem csomagolással, picit lehet még összetartani a mesélgetéssel. De már akkor sem azokon az utcákon jársz, nem azokba az ismeretlen-ismerős megállókba mégy, nem a felfedezett reggelizőhelyek ajtaján fordulsz be. És semmi sem olyan. És az unalomig ismert hétköznapok túljózan valósága fázósabb érzés, mint valaha.
Ezerfelé húz a szívem haza.

A nap tanulsága

Nem szabad csodameggyszínű, már ránézésre is selymesen finom tapintású estélyi ruhát felpróbálni 'csak viccből'.
Történt ez az alábbi módon: Greywind, születésnapja közeledtével elméne vásárolni drága jó szüleivel mindenféle olyas ruhaneműket, melyeket hiányola ruhatárából. Össze is válogatott pihepuha pulóvereket, bolondos sálat, tizenkét éves kora óta először fejfedőt.... aztán, míg kabátpróbából kifolyólag pár percre őrizetlenül maradt, megakadt a szeme egy földig érő szépségen. Gondolta, abból baj nem lehet, ha elkéri és felpróbálja, majd visszaadja szépen. Visszaadja, hiszen a világon semmi szüksége egy újabb olyan ruhadarabra, amit évente legfeljebb háromszor vehet föl, pláne hogy megfelelő árnyalatú cipőt is kéne keríteni hozzá. Bevonult hát a próbafülkébe és magára ölté a ruhát. Aztán tükörbe nézett, és hogy teljesen ne menjen el az esze, gyorsan a kijózanító árcédula után kapott. De már késő volt. Szerencséje a szerencsétlen helyzetben annyi volt, hogy az üzletben nem lehetett bankkártyával fizetni, Greywind pedig ennyi készpénzt nem hordoz magával, mert egészségtelen. Így hát negyedórányi próbafülkézés után ("hmm, ehhez ilyen frizurát kéne csinálni, meg kb ekkora sarkú cipőt keresni... nem is, inkább ilyen frizurát"), mikor a kabátvásárlásból visszatérő szülők megkérdezték, nincs-e valami baj, a szépséges földig érő visszakerült a helyére.
Greywind pedig megfogadta, hogy legközelebb óvatosabb lesz.

"Te, kisfiam, önként jelentkezel"

Nem tudom, mire véljem azt az üzenőfüzetbe/ellenőrzőbe került beírást, miszerint gyermekeim kötelesek 100 Ft-tal támogatni a vörösiszap károsultjait. Félreértés ne essék, nem okoz gondot gyerekenként egy fél liter tejnyi összeget beküldeni az iskolába, és nincsenek ellenérzéseim az adománygyűjtéssel kapcsolatban. Az eljárás az, ami előtt értetlenül állok. Mert meg lehetett volna ezt úgy is oldani, hogy "kedves szülők, kérjük, ha módjukban áll, és önök is úgy érzik, támogassák..." stbstb, hogy ne hagyjon rossz szájízt. Nyilván a legtöbben akkor is küldtek volna pénzt. Lehet, hogy valamivel szívesebben, mint így. Számomra ez ugyanolyan visszatetsző, mint mikor valaki webkettes vagy egyéb fórumon veri a mellét, hogy hányszor hívta fel a segélyvonalat. A szememben ezzel a szándéka is megkérdőjeleződik. Tény, hogy ettől függetlenül a pénze jó célokat szolgál (reméljük, mert bízunk a rendszerben), az összkép láttán mégis húzom a szám. Az igazi adakozás önkéntes és névtelen. Belső muszájból jön és piszkosul nem az adakozó személye számít. A többi meg csak (ön)reklám.