Tündérkonyha

Két és fél havi húsnemevés margójára.

Elsősorban (bár ezt eddig is tudtam, de hadd tudja más is): végtelenül rendes és támogató családom van - saját kiscsaládom szolidaritásból és teljesen önként ugyanazt ette hétvégente, amit magamnak készítettem, Anyukám pedig hihetetlenül finom vega kajákat talált ki nekem, mikor náluk ettünk.

Az éttermeket tekintve már közel sem ennyire rózsás a helyzet, ha ugyanis ma valaki Magyarországon úgy dönt, hogy nem fog húst (vagy - horribile dictu - semmilyen állati terméket) enni, az elég nehéz helyzetbe kerül, ha beül valahova, vagy akár csak pizzát szeretne rendelni egy nemszeretnékfőzni estén. Tudom, hogy vannak kifejezetten vegetáriánus/vegán éttermek, de miért kéne rákényszerítenem nem lombevő vacsorapartneremet, hogy mellőzze a húst? Egy kis fantáziával nem nagy ördöngösség a rántott sajt/gomba/karfiol szentháromságon kívül sem ínycsiklandó vega ételt főzni. Tényleg nem. És még csak nem is drágább.

Hogy hiányzott-e a hús? Nem igazán. Eleinte semennyire. Húsvétkor igazi parasztsonkát főztem, aminek csuda csábos illata volt, a drágáim lelkesen ették az obligát húsvéti reggelit, de nem esett rosszul. Mint ahogy sok minden más sem. Egyetlen kivétel volt ez alól: a rántott csirke. Na, azért zokogtak az ízlelőbimbóim. De egyébként minden önbecsapás ("ez olyan, mintha hús lenne"-kaják) nélkül is remekül elvoltam. Arra viszont rájöttem, hogy vegán (pláne nyersvegán) soha a büdös életben nem leszek, még ha kötelezővé teszik, akkor se. Meleg étel nélkül több okból sem tudom elképzelni az életem, de gyümölcsnapos tapasztalataim alapján nemcsak hogy nem tudok jóllakni nyers dolgokkal, de a nap végére már nem is kívánom, és ölni tudnék egy kis rendes kajáért. A tejtermékek pedig jóval változatosabbá teszik a húsmentességet, ráadásul milyen már egy spaghetti al pomodoro e basilico parmezán nélkül?

Nem először döntöttem hosszabb-rövidebb időre a pitypangevés mellett, és egyébként is kevés húst eszem. Szeretem az állatokat, és tisztelem az élet majdnem minden formáját (a szúnyogokét - különösen nagy tömegben - például kevésbé). A szívem szakadt meg, amikor a kedvenc "kockás" tyúkocskámból főzött anno a nagyim vasárnapi húslevest. De a taraját attól még elkértem. Mert finom.

Kockás farmer fehér blúzzal

Valós és virtuális környezetemben körülpillantva azt kell látnom, mennyien támaszkodnak ilyen-olyan tanácsadó vagy megmondó könyvekre, magazinokra, weblapokra. (Ugye ismerős a "Tíz mondat, amit soha ne ejts ki a gyermeked előtt!" vagy a "Miért ne hordj kockás farmert fehér blúzzal? Mi megmondjuk!" vagy a "Tested terroristája: a leggyilkosabb ételek, és nem is tudtál róla!") A gond még nem is ezzel van, hiszen bárki elbizonytalanodhat, tanácsot kérhet majd kaphat, hanem a mértékkel. Amikor valaki már étkezni, öltözködni, filmet nézni, bevásárolni, gyereket nevelni sem tud az ilyen jellegű olvasmányok nélkül. Amikor a könyv/cikk/blog szerzője megkérdőjelezhetetlen igazságú szakemberré növi ki magát, akinek a szava szentírás, s nemhogy nem ferdít, vagy urambocsá hazudik, de még csak tévedni sem képes, és aki ebben nem hisz, az... bűnözik, vét a divat, a természet, a társadalom, a gyermekei, a jóízlés, meg mittudomén még mi ellen. És amikor adott ismerősök csont nélkül elhisznek és követnek mindent, ami csak kiesik ezeknek az embereknek a száján.

Ha én valaha egy női magazin szerkesztője lennék, egyrészt soha de soha nem lennék hajlandó terrorizálni az olvasóimat (ugye nem kell bemutatni az új "vallások" térítőit, akik elítélő-lesajnáló pillantásukkal ölni tudnának, ha nem vagy ápdétes/paleo/nyersvegán, nem sportolsz legalább hetente nyolcszor, nem állsz ki az állatok jogaiért véres-habos szájjal halált követelve mások fejére, nem Lutz Gizi nevelési elvei alapján szereted a gyereked, és a többi... ), és egyetlen gondolat kivételével soha nem írnék tanácsadó jellegű cikkeket. Az az egy pedig imígyen hangzana a lap első számában: "Merj gondolkodni. Merj belevágni, tapasztalni és tévedni. Igen, merj tévedni, mert jogod van hozzá. És nem fog összedőlni tőle a világ. Legközelebb majd másképp csinálod. Keresd meg azt a megoldást, amit jónak érzel, amitől elégedett leszel, ami boldoggá tesz. Ami a Tiéd. Te. Mert csak Te vagy a Te helyedben."

Szerintem hatalmas lelki terhet vennénk le egy csomó ember válláról. A megfelelés kényszeréét.

Távozz tőlem!

Az idei ECs-tábor egyik legkedvesebb momentuma, avagy hogyan hozzuk a legrosszabb szerepjátékos sztereotípiát.
Utolsó előtti nap kuporgunk nem messze a hintáktól, az egyik asztal körül, már jócskán benne a kalandban. Mesélőnk, B. épp lelkesen ecseteli a felfedezett - és megszakítani óhajtott - démonidéző szertartás részleteit. A hangulatteremtés kellőképp szuttyogós, de végtére is nem Miss Marple teadélutánján vendégeskedünk. A csapat tanakodik, ki milyen módon avatkozzék közbe - nem igazán a béketárgyalásos módszer körül folynak a gondolatok - mikor is egy fiatal pár, éppcsak totyogós kisgyerekkel besétál a képbe. Jólnevelt emberként köszönünk, majd figyelmünket ismét a képzeletbeli helyszín felé fordítjuk. A mesélő tovább osztja az instrukciókat a játékosoknak; heves küzdelem dúl, a démon nem materializálódhat. Minthogy én ülök szemben a hintával, látom, ahogy a szülők óvatosan hintáztatják egyszem utódukat. Ahogy azt is, amint a mese iszamosodásával párhuzamban - "jó, most eltaláltad, hatalmasat reccsen az orra, és elkezd dőlni belőle a vér... az áldozati asztalon fekvő kertész tompán hörög" - sápad az arcuk, fagy le róla a mosoly. Karakterem lerongyol a pincébe vezető lépcsőn, hogy segítségére legyen a többieknek, helyzetleírást kérek a mesélőtől. Miközben hallgatom, hogy a feláldozni készült egyén kivérzik az asztalon, egy leütött ember hever valahol a padlón, kettejükkel küzdenek a társaim, és valaki sarokba szorítva kuporog a fal mellett, szemem csücskéből észlelem, hogy a két fiatal lassan, mellőzve a hirtelen mozdulatokat, leemelik sarjukat a hintáról, és kissé űzött tekintettel, alig visszafogott sietséggel elmenekülnek. A mese megakad egy pillanatra, követjük őket a tekintetünkkel, majd B. arcán angyali ártatlan mosoly terül szét, és vállat von:
- Rosszkor jöttek.

Daily elitism

Szembesítés

Mi az élet célja?

Mi a te életed célja?

Robot-shower

Szóval biztosan késő van, legalábbis erre fogom, mert eddig abszolút megálltam a darálást, és csak szépen egy-két részenként nézek sorozatot, de első pillantásra én is dalekot láttam benne, csak aztán elolvastam a szöveget.
De akkor is dalek.

Sweet irony

Van abban valami bájosan ironikus, amikor az ember lánya olyas kurzusra iratkozik be egy amerikai egyetemre, amit világéletében nagy ívben elkerült még magyar nyelven is. Aztán kiderül, hogy lehet ezt érdekesen és élvezhetően is előadni. Outrageous.

Daily 'get off your rear'

"Start where you are. Use what you have. Do what you can." (Arthur Ashe)

You scream... well, erm... ice cream

Ha már furcsa szokás, meg mert úgyis mindennek van világnapja: hát a jégkrémnek egy egész világhónapja van. Bizony.
Ronald Reagan, egykori amerikai elnök ugyanis annyira szerette a jégkrémet (ezzel egyébként az emberek jelentős hányada egyetért), hogy annál már csak a népszerűséget jobban (elvégre politikus színész politikus volt az istenadta), és arra hívta fel hőn szeretett népét, hogy eme zseniális feltalálmányt ünnepeljék meg méltóképpen. Mire föl a Nemzetközi Jégkrém Szövetség (IICA) azt javasolta, legyen ezen ünnepségek hava a július, mivel akkor úgyis igen nagyon meleg van, a hónap harmadik vasárnapja pediglen nyilváníttassék Nemzeti Jégkrémnappá. Kicsit kommercialistának tűnik az időpontválasztás, de borítsunk rá fátylat, elvégre mégsem lehet decemberben örvendeni egy doboz fagyott, ízesített tejnek. És marketingfogás ide vagy oda, én is beneveznék egy jégkrémfesztre.

(Forrás: www.idfa.org)

Költözőnap

Milyen lenne, ha minden év májusának első napján Budapest lakóinak jó része az utcákon vonulna?
Nem, szó sincs vadromantikus, szocreál 'felvonulókkérték' nosztalgiáról, csak megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett New York a századfordulón egy-egy napra.
Egy bizonytalan eredetű, a gyarmati időkig visszanyúló szokás rendeletté emelése ugyanis megteremtette a Moving Dayt, vagy ahogy néha nevezik, a Rent Dayt. Ezen a napon - minden év május elsején - pontban kilenc órakor az összes new yorki bérleti szerződés, melyen egyéb dátum nem szerepelt, lejárt, a bérlőknek pedig új lakhatás után kellett nézniük. Az emberek próbáltak már előre tájékozódni a kedvezőbb bérleti díjjal kecsegtető helyek felől, de amikor eljött a nap, az maga lehetett a zűrzavar. Korabeli dokumentumok szerint a városi szállítóeszközök nem voltak elégségesek azt a mennyiségű forgalmat ellátni, amit május elseje rótt rájuk, és New Jerseyből, valamint Long Islandről is jöttek gazdák, hogy a tömeges költözködéshez szekereiket - nyilván borsos áron - rendelkezésre bocsássák. De a helyi fuvarosok sem voltak szégyellősek: az emberek olykor egy heti bérnek megfelelő összeget is fizettek a költözködésért.
A város növekedésével a káosz is egyre kezelhetetlenebbé vált: a forgalom megállt, a város élete lebénult. Hogy elkerüljék a tömegnyomort, egyesek elkezdtek egy-két nappal a hivatalos Moving Day előtt vagy után költözni, egész "költözőhétté" nyújtva ezzel az eseményt. S bár voltak hangok, melyek szerint ez nem más, mint nagyszerű lehetőség a főbérlőknek, hogy minél jobb árat csikarjanak ki lakóiktól, a szokás tovább élt és virágzott, sőt, a XX. század elején, feljegyzések szerint egymillió ember pakolta fel a holmiját, és vitte másik lakásba minden tavasszal.
A fura szokásnak végül a második világháború és az azt követő időszak vetett véget; míg a háború alatt a költöztető cégek nemigen találtak megfelelő embereket a munkára, a háború utáni években a lakáshiány és a bérleti díjak szabályozása lehetetlenítette el a Moving Dayt, pontot téve ezzel a májusi káosz korszakára.

(Forrás: en.wikipedia.org)

Kobakológia

Mindeddig abban a hitben éltem, hogy a matematika egzakt tudomány. Aztán jöttek P mai aranyköpései. Imádom ♥ :)

"A végtelen felírható tizedestörtként."
"A háromszor egyharmad úgy tűnik, mintha egy lenne. De valójában nem annyi."

Halál ciki

Nem vagyok Twilight-rajongónak mondható, bár az első két rész még viszonylag nézhető volt (kizárólag romkomként és nem vámpírtörténetként!), de a fanatikus rajongás érthető, és teljesen egyszerű képletre vezethető vissza. Ahogy Jonathan Swift mondta: "Everybody wants to live forever, but nobody wants to grow old." azaz mindenki örökké akar élni, de senki sem akar megöregedni. Ennyi. Erről szól. És ehhez - illetve ennek köznépi fogyasztásra alkalmassá tételéhez - nem kellett semmi mást tenni, mint lábbal tiporni vámpírtörténetek évszázados hagyományait, de lehetőleg az összeset, majd leönteni cukorsziruppal, és a rejtőző, ravasz, gonosz gyilkosból csinálni egy csillivilli, emós tinirocksztárt. (Akinek a primadonnás nyavajgása egyébként hihetetlenül idegesítő egy idő után.) Az alkoholmentes bor korában végülis elfér a vérfürdőmentes vérfürdő. Cukivámpír. Azt hittem, ennél már nincs lejjebb.
De.
Most már csak azt nem értem, ki akarhatna zombi lenni.

A jövőre túl messze van

Sok év szerepjátékos-absztinencia után hazajönni egy táborból, ahol hasonló zakkanattal megáldott, csupa jó arc emberek mászkáltak, akikkel szinte folyamatosan lehetett játszani... hát hogy is mondjam, kicsit elvonási tüneteket okoz. Hogy nem csak nekem, azt lemérhettem egy hétig szobatársam D-n, aki közölte: "Mesélj életút-játékot, én alkotok valami szofisztikált, intelligens, szociális karaktert."
És elvonult, Fighter's Handbookkal a hóna alatt.

A helyes válasz betűjele:

C.
Plusz?
Plusz.

Hogy milyen érzés három év - egyébként klassz - bölcsészképzés után megint föltelepíteni egy fejlesztői környezetet, és beírni az első programsorokat, azt leginkább a Velencébe való hazatéréshez tudnám hasonlítani. Mert hiába nem tartozom oda látszólag, a helyiek tán még össze is mosolyognak mögöttem, az idegen mögött, mégis ismerősek a fények, a színek, az illatok; tudom, melyik sarkon kell befordulni a halpiachoz, megnyugtat a zsongás, az ismerős nyelv dallama. Körülölel, kisimít. Otthon érzem magam.
Ilyen.
Jó azért is, mert a kettő meg kettő végre négy. Nem három és öt között valahol, szerintem. Szerinte meg három és féltől kezdve bármi. Vagy mégsem. Igen, itt van helyes megoldás, igen, itt el lehet szúrni, és nem lehet rizsázni, de valami furcsa, mazochista módon ez jó.
Így fordulhat elő, hogy a megnyitott játék és a félig kész novella árván szomorkodik, míg én egy harmadik taskon hajnalig kockulok. És hogy a tanulás meg a feelgood címkék egymás mellé kerülnek.

You don't support gay marriage? Oh well...

Persze, hogy államvizsgára kellett volna tanulnom, mikor ezt a videót találtam (facebook-surfing, ollé), ami annyira frappáns, hogy az igazságtartalmától függetlenül is oda kéne dugni mindenki orra alá, aki még ezen a témán problémázik. A többieknek meg csak azért, hogy mosolyogjanak egy jót.

So simple. Or is it?

Abszolút pártsemlegesen a politika (és akár a jövő évi választások) margójára.

"-Tell me something, Varys. Who do you truly serve?
 - The realm, my lord. Someone must."
(George R. R. Martin)

Témínuszkétszáztizenkettő. Ésfél.

"Tájékoztatjuk, hogy [...] képzésének tanulmányi státusza változtatásra került. ’Aktív’ státuszról ’Abszolvált’ státuszra."
Hát ez is eljött. Most már "csak" a záróvizsga, ami rég volt legutóbb, de emlékeim szerint a para azóta is ugyanaz, csak akkor legalább a tételsor egybeesett a tanultakkal és a jegyzetekkel. Mindegy, legalább hamar túlesek rajta, mint egy foghúzáson, aztán buli, és végre visszatérhetek más gondolatainak strukturált rekonstruálásától a saját gondolataim formába öntéséhez.
Felmerülnek régi, kósza emlékek vizsga előtti "jajmennyijobbdolgomvolnamost" és vizsga utáni "uramistennemkellsemmitcsinálni" állapotról. És már előre hiányzik bizonyos értelemben. Hiányoznak az előadások, a csoporttársak - annak ellenére, hogy a levelező képzés közel nem olyan, mint a nappali - és igen, valahol hiányozni fognak még a vizsgák is, az együtt kucorgás a folyosókon, a közös lámpaláz.
De legközelebb azért mégiscsak valami reál szakra megyek :)

Numb

És egyébként is.
Pedig amúgy semmi oka nincs. Minden megy a maga kerékvágásában.
Mégis olyan fáradt érzés. Olyan hagyjatokbékén.
Sikerélményre vágyom. Vagy valami mást csinálni. Elrugaszkodni a csillogó, szelíd víztükörről. Repülni egyet.
Aztán persze visszaereszkedni és úszkálni tovább, mert végülis tökjó ez itt, de előtte repülni, belesimulni a nyárillatú levegőbe, átmozgatni az inakat, nekifeszülni a kócos szélnek, versenyt szállni a virágszirmokkal.

Jó lenne most becsukni az ajtót, fölszállni egy vonatra, és elhúzni egy hétre Velencébe. Ott meg csak üldögélni a parton, hallgatni, ahogy öblös hangon loccsan a tenger a cölöpök közt, amire a kikötött gondolák halk koppanással felelnek, vagy kóborolni a girbegurba utcácskákon, letelepedni a kockakövekre egy eldugott kis téren, ahová már csak tompán szűrődnek a város zajai, és nézni a házak falán táncot járó, aranyló napsugárkévéket.

Jó lenne most becsukni az ajtót, fölszállni egy buszra, és elhúzni egy hétre az Őrségbe, egy icipici faluba. Hajnalban kimenni a szélére, ahol boglyákba húzva áll a széna, mögöttük gólyák lépkednek kényeskedve, leülni a napmeleg betoncsíkra, amelyen úgysem közlekedik ilyenkor senki, és hallgatni a madarak korai zsezsegését. Beszívni a párás, földillatú levegőt, a közeli erdő lehelletét, visszafele pedig elkanyarodni az istállók felé, kíváncsian böködő, bársonyos lóorrokat simogatni.

Ki kéne simulni.

Salsa

uno...dos...tres...
elvesztettem az önbizalmam
a becsületes megtaláló
kérem adja le a legközelebbi...
cinco...seis...siete...

Másfél kérdés

Miért nem lehet csak mutatni? Miért kell mindjárt erőltetni?