Távozz tőlem!

Az idei ECs-tábor egyik legkedvesebb momentuma, avagy hogyan hozzuk a legrosszabb szerepjátékos sztereotípiát.
Utolsó előtti nap kuporgunk nem messze a hintáktól, az egyik asztal körül, már jócskán benne a kalandban. Mesélőnk, B. épp lelkesen ecseteli a felfedezett - és megszakítani óhajtott - démonidéző szertartás részleteit. A hangulatteremtés kellőképp szuttyogós, de végtére is nem Miss Marple teadélutánján vendégeskedünk. A csapat tanakodik, ki milyen módon avatkozzék közbe - nem igazán a béketárgyalásos módszer körül folynak a gondolatok - mikor is egy fiatal pár, éppcsak totyogós kisgyerekkel besétál a képbe. Jólnevelt emberként köszönünk, majd figyelmünket ismét a képzeletbeli helyszín felé fordítjuk. A mesélő tovább osztja az instrukciókat a játékosoknak; heves küzdelem dúl, a démon nem materializálódhat. Minthogy én ülök szemben a hintával, látom, ahogy a szülők óvatosan hintáztatják egyszem utódukat. Ahogy azt is, amint a mese iszamosodásával párhuzamban - "jó, most eltaláltad, hatalmasat reccsen az orra, és elkezd dőlni belőle a vér... az áldozati asztalon fekvő kertész tompán hörög" - sápad az arcuk, fagy le róla a mosoly. Karakterem lerongyol a pincébe vezető lépcsőn, hogy segítségére legyen a többieknek, helyzetleírást kérek a mesélőtől. Miközben hallgatom, hogy a feláldozni készült egyén kivérzik az asztalon, egy leütött ember hever valahol a padlón, kettejükkel küzdenek a társaim, és valaki sarokba szorítva kuporog a fal mellett, szemem csücskéből észlelem, hogy a két fiatal lassan, mellőzve a hirtelen mozdulatokat, leemelik sarjukat a hintáról, és kissé űzött tekintettel, alig visszafogott sietséggel elmenekülnek. A mese megakad egy pillanatra, követjük őket a tekintetünkkel, majd B. arcán angyali ártatlan mosoly terül szét, és vállat von:
- Rosszkor jöttek.