Numb

És egyébként is.
Pedig amúgy semmi oka nincs. Minden megy a maga kerékvágásában.
Mégis olyan fáradt érzés. Olyan hagyjatokbékén.
Sikerélményre vágyom. Vagy valami mást csinálni. Elrugaszkodni a csillogó, szelíd víztükörről. Repülni egyet.
Aztán persze visszaereszkedni és úszkálni tovább, mert végülis tökjó ez itt, de előtte repülni, belesimulni a nyárillatú levegőbe, átmozgatni az inakat, nekifeszülni a kócos szélnek, versenyt szállni a virágszirmokkal.

Jó lenne most becsukni az ajtót, fölszállni egy vonatra, és elhúzni egy hétre Velencébe. Ott meg csak üldögélni a parton, hallgatni, ahogy öblös hangon loccsan a tenger a cölöpök közt, amire a kikötött gondolák halk koppanással felelnek, vagy kóborolni a girbegurba utcácskákon, letelepedni a kockakövekre egy eldugott kis téren, ahová már csak tompán szűrődnek a város zajai, és nézni a házak falán táncot járó, aranyló napsugárkévéket.

Jó lenne most becsukni az ajtót, fölszállni egy buszra, és elhúzni egy hétre az Őrségbe, egy icipici faluba. Hajnalban kimenni a szélére, ahol boglyákba húzva áll a széna, mögöttük gólyák lépkednek kényeskedve, leülni a napmeleg betoncsíkra, amelyen úgysem közlekedik ilyenkor senki, és hallgatni a madarak korai zsezsegését. Beszívni a párás, földillatú levegőt, a közeli erdő lehelletét, visszafele pedig elkanyarodni az istállók felé, kíváncsian böködő, bársonyos lóorrokat simogatni.

Ki kéne simulni.