Ízlésről nem lehet vitatkozni

Ezzel a mondattal indított nagyfiam, mikor véleményét kérdeztem a Botero-kiállítás kapcsán. Beszélgetni viszont érdemes; ha nem tesszük, sose ismertem volna meg bátyám azon oldalát, amint festői technikáról, ábrázolásmódról és színvilágról lelkendezik, majd bő negyedóra múltán velős (és meglehetősen lesújtó) összefoglalását adja a Klimt-kiállításnak. Amiről viszont a sarjamat nem kellett külön kérdezni, mert egyik-másik kép előtt hosszasan mesélgette mi és miért tetszik neki. (Ez egyébként nekem két okból is örvendetes: egyrészt hogy a mindenfelől ránk ömlő, szellemi igénytelenséget sugalló és ösztönző szenny ellenére is lehet kulturális fogékonyságra nevelni, másrészt hogy hálistennek nem mindenkiből sikerül kiölni az önálló gondolkodás és véleménynyilvánítás képességét, pedig sajnos még mindig elég erős a poroszos szemléletű oktatás minálunk.)
Amúgy a szecessziós gyűjtemény az én szívemhez is közelebb állt, szeretem a grafikákat és az akvarelleket, és meglepődve fedeztem fel egy Rudolf von Alt képet is. Rudolf és Jakob von Alt művei előtt tavasszal órákig gyönyörködtem az Albertina egyik időszaki kiállításán. Nem állítom, hogy a "Nuda Veritas" minden darabja találkozott a tetszésemmel, azt viszont igen, hogy nekem jóval befogadhatóbb volt, mint Fernando Botero képei. De nem bántam meg, hogy láttam azokat is. Nagyon dél-amerikai. Nagyon más. Meghökkentő, számomra olykor kissé groteszkbe hajló. Engem nem érintett lelken, de azért senkit nem beszélnék le róla :)