Boldogságkeresők

"- A barátom, Massimo "csupa ajtó, csupa ablak" lélek. Nagyon szeretem! - mosolyodott el a férfi.
- Csupa ajtó, csupa ablak? - nézett kérdően Elizabeth.
- Képzeljen el egy kockát, amelynek mindegyik oldala egy-egy betonfal, és tegyen rá egy háztetőt - magyarázta Didi. - Ebben a képzeletbeli házban lakik a lelkünk. Ott, legbelül, a kocka belsejében csak mi vagyunk. Mindenki különféle módon nyitott a világra. Vannak, akik képtelenek bárkit is közel engedni magukhoz. Az ő házukon nincsenek ajtók és ablakok. Zárkózott emberek, és csupán alig néhány családtaggal és baráttal osztják meg a bennük lakozó értékeket. Aztán vannak, akiknek ajtó és ablak is van a házán, ám mind zárva van, és csak nagy ritkán engednek be rajta valakit. És vannak, akiknek a háza telis-tele van ajtóval meg ablakkal, és azok tárva nyitva vannak a világra. Massimo háza ilyen.
Elizabeth érdeklődve hallgatta a férfi hasonlatát, majd kis idő múltával megkérdezte.
- Maga szerint az én házam melyik a sorban?
- Van rajta egy ajtó és számtalan ablak, ám mindegyik csupán résnyire van nyitva - nézett mélyen a nő szemébe Didi. - Tárja sarkig őket, Liz, hogy odabent kisüssön a nap - mosolyodott el."
(Jerome Coctoo: Boldogságkeresők)

Hát lehet egy ilyen fülszöveg után nem szeretni egy könyvet? Nem levenni a polcról, nem hazavinni, nem elolvasni? Nem, nem lehet :)