Krokodilógia

Családi brainstorming keretében megoldottuk a krokodil testfelépítésének rejtélyét.
D: - Azért vannak oldalt a végtagjai, hogy ha leesik a fáról, ne törje össze az alágyűrődő lábait.
A: - Aha, és ha úszóhártyái is lennének, repkedhetne egyik fáról a másikra.

Déja vu

Jó hallani arról, hogy (egyelőre) laikus elképzeléseimhez hasonlóan hogy kéne felépülnie és működnie a médiának. Az már valószínűleg csak az én bajom, hogy megkeseredik a szám íze, mikor visszagondolok arra, hogy tanultuk mi már azt is, hogyan működik az ideális idegenforgalom, és ebben hogy találhatnánk meg a helyünket. Aztán gyorsan, és persze nem hivatalosan kaptunk némi információt arra nézvést, hogy ha tényleg ilyen területen szeretnénk dolgozni, pláne érvényesülni, akkor ezeket gyorsan felejtsük el, és az alábbiak az irányadók...

A Belső Informatikus sikolya

Az oktatás redundáns. És néha oly' mértékig zajos, hogy alig kihámozható az üzenet.

Boldogságkeresők

"- A barátom, Massimo "csupa ajtó, csupa ablak" lélek. Nagyon szeretem! - mosolyodott el a férfi.
- Csupa ajtó, csupa ablak? - nézett kérdően Elizabeth.
- Képzeljen el egy kockát, amelynek mindegyik oldala egy-egy betonfal, és tegyen rá egy háztetőt - magyarázta Didi. - Ebben a képzeletbeli házban lakik a lelkünk. Ott, legbelül, a kocka belsejében csak mi vagyunk. Mindenki különféle módon nyitott a világra. Vannak, akik képtelenek bárkit is közel engedni magukhoz. Az ő házukon nincsenek ajtók és ablakok. Zárkózott emberek, és csupán alig néhány családtaggal és baráttal osztják meg a bennük lakozó értékeket. Aztán vannak, akiknek ajtó és ablak is van a házán, ám mind zárva van, és csak nagy ritkán engednek be rajta valakit. És vannak, akiknek a háza telis-tele van ajtóval meg ablakkal, és azok tárva nyitva vannak a világra. Massimo háza ilyen.
Elizabeth érdeklődve hallgatta a férfi hasonlatát, majd kis idő múltával megkérdezte.
- Maga szerint az én házam melyik a sorban?
- Van rajta egy ajtó és számtalan ablak, ám mindegyik csupán résnyire van nyitva - nézett mélyen a nő szemébe Didi. - Tárja sarkig őket, Liz, hogy odabent kisüssön a nap - mosolyodott el."
(Jerome Coctoo: Boldogságkeresők)

Hát lehet egy ilyen fülszöveg után nem szeretni egy könyvet? Nem levenni a polcról, nem hazavinni, nem elolvasni? Nem, nem lehet :)

Ízlésről nem lehet vitatkozni

Ezzel a mondattal indított nagyfiam, mikor véleményét kérdeztem a Botero-kiállítás kapcsán. Beszélgetni viszont érdemes; ha nem tesszük, sose ismertem volna meg bátyám azon oldalát, amint festői technikáról, ábrázolásmódról és színvilágról lelkendezik, majd bő negyedóra múltán velős (és meglehetősen lesújtó) összefoglalását adja a Klimt-kiállításnak. Amiről viszont a sarjamat nem kellett külön kérdezni, mert egyik-másik kép előtt hosszasan mesélgette mi és miért tetszik neki. (Ez egyébként nekem két okból is örvendetes: egyrészt hogy a mindenfelől ránk ömlő, szellemi igénytelenséget sugalló és ösztönző szenny ellenére is lehet kulturális fogékonyságra nevelni, másrészt hogy hálistennek nem mindenkiből sikerül kiölni az önálló gondolkodás és véleménynyilvánítás képességét, pedig sajnos még mindig elég erős a poroszos szemléletű oktatás minálunk.)
Amúgy a szecessziós gyűjtemény az én szívemhez is közelebb állt, szeretem a grafikákat és az akvarelleket, és meglepődve fedeztem fel egy Rudolf von Alt képet is. Rudolf és Jakob von Alt művei előtt tavasszal órákig gyönyörködtem az Albertina egyik időszaki kiállításán. Nem állítom, hogy a "Nuda Veritas" minden darabja találkozott a tetszésemmel, azt viszont igen, hogy nekem jóval befogadhatóbb volt, mint Fernando Botero képei. De nem bántam meg, hogy láttam azokat is. Nagyon dél-amerikai. Nagyon más. Meghökkentő, számomra olykor kissé groteszkbe hajló. Engem nem érintett lelken, de azért senkit nem beszélnék le róla :)

So none of the girls here eat anything?

Nem véletlen, hogy itthon nincs mérleg. Illetve a kettő közül, ami mégis van, az egyik én vagyok, a másik a konyhai, de egyik sem alkalmas nagyobb tömegek emelgetésére. Ma kiderült, hogy ami viszont igen, az tízzel többet mutat a részvétlen kijelzőjén, mint amit ott látni szeretnék. Mese nincs, meg kell moccanni. A kóla piros-fehér, James Bond Sean Connery, a ruhaméret pedig M. Pont.

Kapitány, jéghegy!

Nagyjából így indultam neki az eddigi három iskolai napomnak. Idegen környezet, idegen emberek, jesszusom, én de öreg vagyok, és biztos mindenki jóval többet tud nálam, és egyébként is - jaj! Külön gyomorremegés volt a mai első két tömb, ami 'Kommunikációs kompetencia fejlesztése' néven semmi jót nem sejtetett társaságfób szerénységemnek. Ráadásul magamhoz képest embertelenül hajnalban kellett kelnem ahhoz, hogy ebben részt vegyek.
A csalódás boldogítóan megkönnyebbülést okozó volt. Továbbá büszke vagyok magamra, hogy amit az előadáson személyes kapcsolatok és gyereknevelés témában hallhattam, azok nagy részére hosszú évek tapasztalatai alapján én is rájöttem, és többé-kevésbé alkalmazni is tudom. A gyakorlat pediglen az alábbi kijelentéssel indult: "Ezeken az órákon játszani fogunk." Ha valamivel, ezzel egy pillanat alatt meg lehet fogni (bár kétségtelen, hogy azért játékból is van olyan, amiben nem szívesen veszek részt, de hálistennek csocsóasztalnak vagy go-táblának nyomát sem láttam a teremben :)). Drámapedagógia. És én, aki háromnál több ember közt jórészt a poharamat szorongatva szoktam ücsörögni és figyelni, mit beszélgetnek, azon kaptam magam, hogy rögtönzött interjút készítek, társalgok, véleményt mondok, ötletelek másokkal együtt. És a túl hamar véget érő óráról kénytelen-kelletlen kisereglő emberek már nem zárt kapuk mögött rejtező idegenek, hanem ismeretlen ismerősök, akikkel össze lehet mosolyogni, leülni, és fölvenni az órán ott maradt fonalvégeket.
Kapitány úr, kérem, globális felmelegedés van. A jéghegy olvadni kezdett. De még az is lehet, hogy mire odaérünk, kiderül: ott se volt.