Szürreál

Furcsa, ősi maradványok vannak az emberi viselkedésben, a környezetünkre adott reakcióinkban. A szürreális, a bizarr borzongást vált ki, vagy legalábbis valami olyan kényelmetlen érzést, ami megmagyarázhatatlan, mert a tudat alatt, egy nem használt sarokban lapul. Ez akkor is igaz, ha a 'normálishoz' képest a változás önmagában nem fenyegető, ha az a dolog, ami a megszokott helyén szerepel, esetleg teljesen hétköznapi.

Mert mi félelmetes van egy gombban? Semmi. Egy gombszemű rongybabában? Semmi. És ha egy állatot gombszeműnek titulálnak, arról az embernek egy aranyos kis szőrgombóc jut eszébe. A gombszem hétköznapi vonatkozásai. Ezzel szemben a Coraline másik világbeli szereplői - minden kedvességük ellenére (vagy talán éppen ezért?) - egyértelműen azt sugározzák, hogy valami nincs rendben. Nyilván ebbe a hangulatba belejátszik Neil Gaiman és Henry Selick zsenialitása, de azt hiszem, ők "csak" katalizátorok, a hátborzong nélkülük is működne (ha nem is így). Gondoljunk csak a Meghökkentő mesék vagy az Alkonyzóna többnyire hétköznapi szituációból induló történeteire.
Vajon miért van ez így? És mióta cipeljük ezt a tudatalattinkban? Az állatok is képesek ilyen finom különbségek észlelésére, hogy valami más vagy szürreálisan más? Miben segítette ez a túlélésünket?
Persze lehet, hogy csak én vagyok kevéssé olvasott, és a válaszok teljesen nyilvánvalóak :)