Daily 'get off your rear'

"Start where you are. Use what you have. Do what you can." (Arthur Ashe)

You scream... well, erm... ice cream

Ha már furcsa szokás, meg mert úgyis mindennek van világnapja: hát a jégkrémnek egy egész világhónapja van. Bizony.
Ronald Reagan, egykori amerikai elnök ugyanis annyira szerette a jégkrémet (ezzel egyébként az emberek jelentős hányada egyetért), hogy annál már csak a népszerűséget jobban (elvégre politikus színész politikus volt az istenadta), és arra hívta fel hőn szeretett népét, hogy eme zseniális feltalálmányt ünnepeljék meg méltóképpen. Mire föl a Nemzetközi Jégkrém Szövetség (IICA) azt javasolta, legyen ezen ünnepségek hava a július, mivel akkor úgyis igen nagyon meleg van, a hónap harmadik vasárnapja pediglen nyilváníttassék Nemzeti Jégkrémnappá. Kicsit kommercialistának tűnik az időpontválasztás, de borítsunk rá fátylat, elvégre mégsem lehet decemberben örvendeni egy doboz fagyott, ízesített tejnek. És marketingfogás ide vagy oda, én is beneveznék egy jégkrémfesztre.

(Forrás: www.idfa.org)

Költözőnap

Milyen lenne, ha minden év májusának első napján Budapest lakóinak jó része az utcákon vonulna?
Nem, szó sincs vadromantikus, szocreál 'felvonulókkérték' nosztalgiáról, csak megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett New York a századfordulón egy-egy napra.
Egy bizonytalan eredetű, a gyarmati időkig visszanyúló szokás rendeletté emelése ugyanis megteremtette a Moving Dayt, vagy ahogy néha nevezik, a Rent Dayt. Ezen a napon - minden év május elsején - pontban kilenc órakor az összes new yorki bérleti szerződés, melyen egyéb dátum nem szerepelt, lejárt, a bérlőknek pedig új lakhatás után kellett nézniük. Az emberek próbáltak már előre tájékozódni a kedvezőbb bérleti díjjal kecsegtető helyek felől, de amikor eljött a nap, az maga lehetett a zűrzavar. Korabeli dokumentumok szerint a városi szállítóeszközök nem voltak elégségesek azt a mennyiségű forgalmat ellátni, amit május elseje rótt rájuk, és New Jerseyből, valamint Long Islandről is jöttek gazdák, hogy a tömeges költözködéshez szekereiket - nyilván borsos áron - rendelkezésre bocsássák. De a helyi fuvarosok sem voltak szégyellősek: az emberek olykor egy heti bérnek megfelelő összeget is fizettek a költözködésért.
A város növekedésével a káosz is egyre kezelhetetlenebbé vált: a forgalom megállt, a város élete lebénult. Hogy elkerüljék a tömegnyomort, egyesek elkezdtek egy-két nappal a hivatalos Moving Day előtt vagy után költözni, egész "költözőhétté" nyújtva ezzel az eseményt. S bár voltak hangok, melyek szerint ez nem más, mint nagyszerű lehetőség a főbérlőknek, hogy minél jobb árat csikarjanak ki lakóiktól, a szokás tovább élt és virágzott, sőt, a XX. század elején, feljegyzések szerint egymillió ember pakolta fel a holmiját, és vitte másik lakásba minden tavasszal.
A fura szokásnak végül a második világháború és az azt követő időszak vetett véget; míg a háború alatt a költöztető cégek nemigen találtak megfelelő embereket a munkára, a háború utáni években a lakáshiány és a bérleti díjak szabályozása lehetetlenítette el a Moving Dayt, pontot téve ezzel a májusi káosz korszakára.

(Forrás: en.wikipedia.org)

Kobakológia

Mindeddig abban a hitben éltem, hogy a matematika egzakt tudomány. Aztán jöttek P mai aranyköpései. Imádom ♥ :)

"A végtelen felírható tizedestörtként."
"A háromszor egyharmad úgy tűnik, mintha egy lenne. De valójában nem annyi."

Halál ciki

Nem vagyok Twilight-rajongónak mondható, bár az első két rész még viszonylag nézhető volt (kizárólag romkomként és nem vámpírtörténetként!), de a fanatikus rajongás érthető, és teljesen egyszerű képletre vezethető vissza. Ahogy Jonathan Swift mondta: "Everybody wants to live forever, but nobody wants to grow old." azaz mindenki örökké akar élni, de senki sem akar megöregedni. Ennyi. Erről szól. És ehhez - illetve ennek köznépi fogyasztásra alkalmassá tételéhez - nem kellett semmi mást tenni, mint lábbal tiporni vámpírtörténetek évszázados hagyományait, de lehetőleg az összeset, majd leönteni cukorsziruppal, és a rejtőző, ravasz, gonosz gyilkosból csinálni egy csillivilli, emós tinirocksztárt. (Akinek a primadonnás nyavajgása egyébként hihetetlenül idegesítő egy idő után.) Az alkoholmentes bor korában végülis elfér a vérfürdőmentes vérfürdő. Cukivámpír. Azt hittem, ennél már nincs lejjebb.
De.
Most már csak azt nem értem, ki akarhatna zombi lenni.

A jövőre túl messze van

Sok év szerepjátékos-absztinencia után hazajönni egy táborból, ahol hasonló zakkanattal megáldott, csupa jó arc emberek mászkáltak, akikkel szinte folyamatosan lehetett játszani... hát hogy is mondjam, kicsit elvonási tüneteket okoz. Hogy nem csak nekem, azt lemérhettem egy hétig szobatársam D-n, aki közölte: "Mesélj életút-játékot, én alkotok valami szofisztikált, intelligens, szociális karaktert."
És elvonult, Fighter's Handbookkal a hóna alatt.

A helyes válasz betűjele:

C.
Plusz?
Plusz.

Hogy milyen érzés három év - egyébként klassz - bölcsészképzés után megint föltelepíteni egy fejlesztői környezetet, és beírni az első programsorokat, azt leginkább a Velencébe való hazatéréshez tudnám hasonlítani. Mert hiába nem tartozom oda látszólag, a helyiek tán még össze is mosolyognak mögöttem, az idegen mögött, mégis ismerősek a fények, a színek, az illatok; tudom, melyik sarkon kell befordulni a halpiachoz, megnyugtat a zsongás, az ismerős nyelv dallama. Körülölel, kisimít. Otthon érzem magam.
Ilyen.
Jó azért is, mert a kettő meg kettő végre négy. Nem három és öt között valahol, szerintem. Szerinte meg három és féltől kezdve bármi. Vagy mégsem. Igen, itt van helyes megoldás, igen, itt el lehet szúrni, és nem lehet rizsázni, de valami furcsa, mazochista módon ez jó.
Így fordulhat elő, hogy a megnyitott játék és a félig kész novella árván szomorkodik, míg én egy harmadik taskon hajnalig kockulok. És hogy a tanulás meg a feelgood címkék egymás mellé kerülnek.