PC is BS

Azazhogy a politikai korrektség baromság. Nem először fog el ez az érzés, de ma konkrétan szem- és fültanúja lehettem, hogy merre van a ló másik oldala. Egyes villamos, Budáról Pestre, a szó szoros értelmében vett tömegközlekedés. Pici nénike, jó másfél fejjel alacsonyabb nálam, termetes piacolós kocsija alig kisebb, mint ő maga. Szegénynek külön pechje, hogy nem a rátermett dzsungelkommandós-pestinyugdíjas kategória versenyzője, halkan elnézést kérve próbál az ajtó közelébe férkőzni leszállás céljából. A megszólított háta nem reagál, nénike lavírozik a kocsival. A hát nem mozdul fikarcnyit se, nénike tovább lavírozik a teli villamoson. Mire is a megszólított mellett álló, vele társalkodó, genetikailag nőnemű lény hátrafordul, és magas C közelébe ívelő hangnemben konkrétan leugatja a nénit: "Nem tudna vigyázni?! Mozgássérült vagyok, és pont a fájós lábamra tolta rá a kocsit!" (Semmi látható jele egyébként.) Néni elnézést kér, mentegetőzik. A lény elfordul, és fennhangon, hogy a fél villamosközönség hallja, "odasúgja" utazótársának, a hátnak: "Nem értem, hogy lehetnek az emberek ilyen bunkók. Miért nem lehet tekintettel lenni ... Minek utazik ilyen szar kocsival... Miért ilyen bunkók az emberek, hihetetlen." Nénike figyelmen kívül hagyja az intelligencia eme ragyogó megnyilvánulását, és szolidan próbálkozik: "Elnézést, segítene leemelni a kocsit leszállásnál?" A válasz mint jogosnak vélt felháborodás, egy pillanatot sem késik: "Menjen maga a picsába! (sic!) Szálljon le, ahogy akar!", majd ismét fél percnyi fennhangon elkövetett szocializációs szegénységi bizonyítvány kitöltés következik.
Politikai korrektség. Emberi jogok. Méltóság. És ugye még csak el se lehet küldeni visszakézből a búsba, mert akkor mindjárt megy a szirénázás, hogy őneki külön jogai vannak és kötelező tisztelet meg minden... Innen üzenem az illetőnek, hogy a jogok egyenlőek, és ha én viselkedtem volna hozzá hasonlóan, akkor engem teljesen jogosan érzéketlen sötétparaszt seggfejnek tartott volna vagy három tucat ember, akik jelen voltak, és attól, hogy ő bizonyos tekintetben más, a modorára nincs mentség. Lehet, hogy fizikailag mozgássérült, de szociálisan nyomorék.
Tudom, hogy nem mindenki ilyen, de sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy az ehhez hasonló figurák száját nyitjuk még nagyobbra a PC-vel. És ez szomorú.

Gief tavasz!

Salátákra vágyom. Friss zöldekre. Nembanános, nemmirelit lassira/gyümölcsturmixra. Bazsalikomra, csokrostul a kertből, nem csak úgy óvatosan csipegetve a konyhaablakból. Úgyhogy hiába van még csak január vége, a belső óra azt mondja, hogy tavasz lesz, nemsoká. Szóval ideje végre fölhívni a fodrászt, és a sapka alól kikerülő tollat rendbehozatni. Ja, és megmoccantam. Ezt azért muszáj leírnom, mert amolyan lelkesülős-alábbhagyós ember vagyok, ezt viszont szeretném végigcsinálni. Sőt, terveim vannak. (Amiket viszont még nem szeretnék ide leírni, mert kissé utópisztikusnak hatnának.) A történés egyelőre két edzés, ami ugyan nem sok, viszont mivel jól esett, nem vette el a kedvem, tehát lesz folytatás. Legközelebb vasárnap.

Relax

Te vagy a csoda
Életünk minden másodperce az Univerzum új és egyedülálló pillanata, egy olyan pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Mire tanítjuk ezzel szemben a gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa.
Mikor tanítjuk meg őket arra, hogy mik is valójában?
Azt kellene mindegyiküknek mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Egy csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelőtt még nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjaid, a mozgásod. Lehet belőled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnősz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppen olyan csoda, mint te vagy?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot méltóvá tegyük gyermekeihez.
Pablo Casals

Sophia, Sophia

Vizsgák közeledtével kezdenek fogyatkozni agysejtjeimben az önállóan előállított gondolatok, helyüket átveszik a gyönyörűbbnél gyönyörűbb definíciók, szakkifejezések és egyéb tudásanyag, valamint a pánikbuborékok. Lúzernek vagyok mondható, mert eddigi iskolás pályafutásom során (ami annyi évet takar, hogy be se merem vallani), összesen egy alkalommal puskáztam, egy általános iskolai földrajz dolgozat írásakor, s bár azóta számot kellett adnom elég borzasztó dolgokból is - mint például a mindenki által elsajátíthatatlannak bélyegzett Turing-programozás - soha nem buktam, és eleddig összvissz egyetlen elégtelen szerepelt leckekönyveimben, amit azonban egy héttel később, UV keretében gyorsan korrigáltam. Többek véleménye szerint ha eddig nem puskáztam, most már késő elkezdeni, és úgy általában is jobb szeretem, ha a valós tudásomat értékelik. És itt ütközöm "A" Falba: a filozófia szerintem úgy ahogy van megtanulhatatlan. Ember nincs, aki ezt a sok elvont izmust bemagolja. Meg pláne hogy mit takarnak. És az érdeklődés hiányáról még nem is beszéltem. Mert - és nyugodtan lehet kulturális toprongynak titulálni - bár az elvont dolgok boncolgatása egy pohár (forralt)bor mellett, baráti társaságban nem áll messze tőlem, meglehetősen kevéssé érdekel, hogy régmúlt korok baráti társaságai hogy látták ezeket a kérdéseket. A második bekezdés felénél már alszom. Sajnálom. Nekem ez egész egyszerűen nem megy.

A tömérdek dolgok paradoxona

Mert persze vizsga előtt az embernek hirtelen rengeteg nagyon fontos dolga támad. Annyi mindent kéne tenni. Blogolni például. Meg novellát írni, új receptet alkotni, és még ezer más dolog - amik érthetetlen módon a vizsga után hirtelen eltűnnek a semmiben. Így van ez érettségi óta, csak a tárgyak és a határidők változtak, az érzés régi ismerős. Főleg egy ilyen napon, amikor sokszori olvasásra sem sikerült egyetlen mondatot sem a fejembe gyömöszölni, viszont már tíz órakor úgy éreztem, hat ember helyett tudnék ebédelni. Ezért aztán profilt cseréltem, a reménybeli leendő médiaszakember helyébe a kísérletező kedvű gasztromán (és a semmiből valamit mágus) lépett. Ebédkészítés ürügyén sikerült vagy két órát elpepecselnem (a média rövid- és hosszútávú hatásai helyett), konstatáltam, hogy az ételfotózásnak jobbat tett volna a félkész vagy majdnem kész állapot, úgyhogy bármilyen remek is lett a kísérlet eredménye, ezzel ismét nem indíthatom újra hónapokkal ezelőtt 'megújulás!' felkiáltással törölt gasztroblogomat. Ebéd után pedig minden rendes országban sziesztát tartanak. Tuti ami fix: esetemben egy kupac jegyzettel. Nos, a mechanizmust Peter Mayle remekül leírta, igaz kerttel, függőággyal és valami lexikon méretű könyvvel, de örömmel jelenthetem: nappaliban, kanapén, jegyzetekkel is működik! Telefonra ébredtem. Ekkor már elég későre járt ahhoz, hogy a lelkiismeretem tiltakozzon az ellen, hogy bármilyen nagyon fontos dologba belekezdjek, viszont legalább ahhoz is, hogy kedvem legyen tanulni. Az 'egy nap a kukába' fölött érzett dühömben - és hogy a tiltakozó szájat befogjam valahogy - csillogóra suvickoltam a lakás jó részét.

No így kell pörfiktül elszúrni egy napot á la Bogár, hogy se hasznos, se szórakoztató, se kellemes ne legyen.

Napidepi

Bacietto del giorno: "Coraggio! Qualcuno ti sta aspettando."
Ez mindenesetre biztató. Csak szólhatna is.
A hangdobozban: Ross. Rachel. Bono. Merazjó.

Bon appétit!

Azt álmodtam, hogy egy étteremben ülök, ahol pincérek jönnek-mennek. Leadtam a rendelésem, mint mások is, aztán egyszercsak jött az egyik felszolgáló, hogy sajnos nem tudnak azzal kiszolgálni, amit kértem, mert itt egy csoport, akik mást rendeltek, és mivel sokan vannak, viszont sürgősen enni szeretnének, a séf csak azt főzi, amit ők kértek. Így hát én is kaptam egy tányérnyit abból az ebédből, amit az - egyébként meglehetősen hangos és ellenszenves turistacsoport - óhajtott. Ezzel még ki is lettem volna békülve, legfeljebb máskor eszem azt, amit most kinéztem, de ahogy a tányéromra pillantottam, és belevágtam a húsba, láttam ám, hogy romlott, s percekkel később éreztem, mennyire büdös az egész. A főétel, a köret... bármibe kóstoltam, a rosszullét kerülgetett; még a tejszínhabos desszert is savanyú volt. Gondoltam, kérek egy panaszkönyvet, de kiderült, nem tartanak effélét; közöltem, hogy akkor nem fizetek, mire szúrós tekintetet kaptam válaszul, hogy hiszen elkértem az ételt és beleettem, hogy gondolom akkor én ezt, mégis... S a főpincér váltig állította, hogy az ételnek semmi baja, csak én vagyok válogatós. A történet itt kezdett abszurdba fordulni, de szerencsére - még mielőtt lenyomhatták volna a romlott kaját a torkomon - felébredtem.