Volare

S eljöve a nap, hogy az nézhetetlen mozgóképszínházi műsorok mián Greywind levegőbe emelkedett.
Eddig a pillanatig volt esélye, hogy a repülés mint olyan gyomorforgató, térdreszkettető, fogantyút görcsösen markoltató, émelygős, halálfélős élmény. Nem sok - mondhatni csak matematikai - de volt. A "nem lesz klausztrofóbiád a gépben? nincs túl nagy hely odabent" című jajdejóhogyfelvetődött kérdésre nagy merészen közöltem, hogy "ó ugyan, dehogy, Trabantunk is volt", majd lapos oldalpislantással felmértem a valóban szűkösnek tűnő utasteret. Gondolatban vállat vontam, ha fób dolog, majd fehérülő ujjakkal szorongatom az ülést, és meggyőző mosollyal leplezem, hogy a hátamon patakokban csorog a veríték. De hogy repülés elől meghátráljak, én, aki mióta eszét tudja a levegőbe vágyott, hát az ki van zárva kérem.

Úgy esett, hogy csúszott az időpont, ezért sétáltunk egyet a nagy pillanat előtt, majd leültünk egy kicsit, és én magamba szívtam azt az utánozhatatlan és rég hiányolt hangulatot, ami a füves reptereké; madárcsicsergés és légcsavarzaj, levágott fű, vadvirágok és benzin illat-elegye.
Aztán, aztán... végre beülhettünk, szárnyra lép, behuppan hátulra, konstatálja, hogy nem is olyan kicsi a hely, némi 'eligazítás', aztán rádió, és gurulunk. Zötyögős, szétesésgyanús-zajos ("ez normális ilyenkor"), majd hirtelen megszűnik mindkettő, és a kicsi gép elemelkedik a földtől. Semmi tiltakozás gyomortájt, semmi borzalmatos aggódás. Repülünk, szembe a lenyugvó nappal, felváltva nézem az alanti tájat, és a műszerfalat; hunyorogva próbálom azonosítani a tereptárgyakat, magamban kuncogva konstatálom, hogy majd' a házunk fölött szállunk el, aztán sorra veszem a műszereket és büszke vagyok magamra, hogy az alájuk ragasztott magyar feliratok nélkül is felismerem a többségüket. És úgy egészen, egészen természetes, és gyönyörűűűű. Békés. A motordörej ellenére is. Esztergomnál kanyar - a gyomrom még mindig nem tiltakozik, pedig nincs, mert nem lehet szokva a 3D-ben való mozgáshoz. Túl gyorsan telik az idő, már itt vagyunk a repülőtér fölött, ereszkedünk (ezt bár határozottan érzem, de nem kellemetlen), leszállási engedélyt kérünk, aztán kiderül, hogy kell még tenni egy kört, mert túl sokan vagyunk a zöld zsebkendő fölött egyszerre. Kaptam hát még két-három extra kunkort, aztán egy észrevehetetlenül lágy földet érés után kénytelen-kelletlen elhagytam a fedélzetet. Nem, köszönöm nem kérek fotót, nem a brigádnaplónak repültem; esetleg ha lehetne konzerválni a feelinget, na AZT magammal vinném :)
Eddig, hogy nem tudtam milyen, hiányzott. Most már, hogy tudom milyen, még jobban hiányzik.
Jöhet a műrepülés :)