Hogy lehet írni a földi paradicsomról? Milyen szavakkal lehetne elmesélni, milyen érzés egy olyan helyen lenni, ahol mindenféle meditáció nélkül, észrevétlenül kisimul az ember, és csak úgy áramlik az energia? Impresszionista poszt következik.
Dimbek-dombok, tetejükön vagy ahhoz közel házakkal, igazi vadvirágos rétek-kaszálók, kupacokba fésült széna, itt-ott girbegurba fa alatt megbúvó, sötétre korhadt faépületek, keskeny, kanyargós utak, mellettük farakások, és sehol kerítés, ameddig a szem ellát. Vérpezsdítően, szédítően friss levegő és eleven csönd. Végtelen, szelíd gyönyörűség.
Persze, el lehet menni a boltba a dombhátra simuló aszfaltcsíkon is, de milyen más érzés a napsütötte, párás erdőn keresztülvágni egy vekni kenyérrel, hallgatni a citromsármányt, a rozsdafarkút, a sárgarigót... alig pár méterre egy őz ugrik egy kis tisztásról a fák közé, az erdőszélen egy bokor alól fácán riad fel.
Lovak. Sötét és világos mézszínű, gesztenyeszín, halványszürke, csokibarna szépségek. Az érzés, amikor egy apró mozdulattal 'beszélni' lehet egy másik élőlénnyel. Leszállván róla átölelni a nyakát, egy nedves lóorr nyoma a pólón, és a finom illat, ami az ember kezén marad még kézmosás után is.
Fenyőfák vigyázta halványzöld tó, gömbölyű kavicsokkal, süppedős homokpaddal, édes vízillattal, röpködő szitakötőkkel. Fenyőtobozzal vízilabdázni.
Tetőtér, tetőablak, saját planetárium. Csillagokkal telehintett puha, feketebársony égbolt. Rengeteg csillaggal. Ugyanezen tetőablakon kopogó esőcseppek; gyerekkorom nyaraira emlékeztetnek. Olvasok a neszező, szöszmötölő esőben, a víz békésen folydogál az üvegről a tetőre.
Zöld spalettás napsárga ház, a fáskamránál földigtetővel, tornáccal, terasszal, hűvös, mély kerekes kúttal; kilátása nincs, mert ez az egész táj maga a kilátás: egyik irányba az út bújik a domboldal és a fenyők közé, másik irányba a falu házai kukucskálnak a dombpúpokról, mint egy rendetlenül összegyűrt takaróról.
Már megint az az érzésem, hogy nem otthon lakom.
Day 337
12 éve
