Dolce vita

Egy kedves ismerősöm az egyik közösségi portálon megosztott egy cikket, mely szerint brit amerikai tudósok felfedezték, hogy a cukor méreg.
A kijelentéssel - noha magam sem támogatom a csoki-kóla típusú táplálkozást - több problémám is van. Manapság már jóformán minden méreg(nek van kikiáltva). Az aktuális divattrendeknek hódolva hol ez, hol amaz kerül górcső alá, majd a szégyenpadra. Ha csupán az elmúlt néhány évet idézem eszembe, akkor a tej, a vaj (majd a margarin, majd ismét a vaj), a spenót, a fahéj, a kínai kaja, sőt, horribile dictu, a csapvíz került terítékre; a legújabban kerengő megosztás szerint pedig a sóval egyenesen tudatos népirtást követnek el. (Kivételt képez persze az X városkából származó só, mely frissíti az elmét, a vérkeringést, túlzott fogyasztása pedig tán még halhatatlanságot is okoz, ezen kívül pedig valószínűleg jó lúdtalpra, valamint hűtlenség és szemmel verés ellen is.)
Unom.
Unom, hogy nem hagynak nyugodtan élni.
Tudom, hogy a táplálkozás és az ezzel összefüggő vackok (fogyócska-hízócska) a világ egyik legnagyobb biznisze. De kikérem magamnak, hogy lépten-nyomon az arcomba üvöltenek valamit, amivel halálra akarnak rémíteni, hogy aztán ha sikerült, akkor ismét megfosszanak valamitől.
A hülyeség is mérgező, mégse tiltja be senki.
Az édes íz szeretete velünk születik, sőt, a baba már a magzatvízből is kortyolgat, ugyaneme okból. Örömöt és megelégedettséget sugároz az agynak, nemcsak fiziológiailag, hanem asszociációs körét tekintve is. Ki ne vágyna az "édes életre"? S ki ne becézett volna már szívéhez közel álló személyt "édesemnek"? Ki ne olvadt volna el egy "cuki" állatkölyök láttán? Még az ókori istenek is édes nektárt ittak.
Ha majd kivonják a forgalomból az összes hatásvizsgálat nélkül alkalmazott adalékanyagot, ha minden zöldfélét ökológiai módszerekkel termelnek, ha az állatokat természetes körülmények közt, hormonok és antibiotikumok nélkül nevelik, ha napelemmel vagy elektromossággal fognak futni az autók - akkor majd elgondolkodom rajta, hogy lemondjak a fagyiról, a csokiról vagy a szülinapi tortámról.
Meg persze lehet élvezetek nélkül is élni. Csak minek.

Valentine

In a galaxy far, far away....

... she said it and he knew.

Napi mottó

Akár én is mondhattam volna. Persze én nem tudom ilyen szépen, végtére is nem vagyok költő. Ilyen gyönyörűen és egyszerűen megfogalmazni a boldogságot... simply amazing.

"Alvásban telő
 időt, örömben fogyó pénzt
 sose sajnálj." 
 (Fodor Ákos)

A hideg víz az kemény

Túlestem életem első korcsolyázásán. Viszonylag egészben. Kár, hogy mindig akkor estem seggre, mikor már úgy éreztem, jól megy. Azért három dolognak örülök:
1. Jószerével csak vadidegenek előtt égettem magam porig.
2. Nem készült semmiféle terhelő bizonyíték a béndzsázásomról.
3. Az ember egész jól van összerakva, és még ha most baromira fáj is a sok esés, legalább nem lett komoly bajom.

A tél veszélyei :)

Megkaptam életem első korcsolyáját. Ez normális esetben az ember hat és tizenkét éves kora között történik, ráadásul karácsonykor. De ez a kisebbik baj. A lányom megfenyegetett, hogy jövő héten márpedig felavatjuk. Dio mio! Nem lehetne, hogy idén gyorsabban jöjjön a tavasz? :)

Órák, órák...

Emlékszem, milyen boldog és büszke voltam, mikor megkaptam életem első óráját. Pici, kerek, fehér számlapja volt, rajta fekete számok, piros műbőr szíjjal lehetett fölcsatolni. Szerettem. Pedig még percre sem volt pontos, és ha elfelejtettem fölhúzni, akkor kereshettem egy másik órát, hogy újra beállítsam.

Viszont ketyegett.

Halk, szapora kis ketyegése volt, olyan, mint valami ódon csipke; megnyugtató és barátságos.

Mert az óráknak is lelkük van, mindegyikük egyéniség, és mind másképp ketyeg.

A nagypapámnak például volt egy pici, fém lábakon álló ébresztőórája, ami határozottan és gyorsan tiktakolt, mint egy sietős bakter, a csörgése is rövid volt és határozott, akár egy őrmester kurta parancsa. A nagymamám szögletes, barna órája lágyan és lassan ketyegett, akárha békésen mosolyogva személte volna a világot. Nem úgy, mint a másik nagyim ébresztőórája, egy háború előtti, régimódi darab: a hangja keményen indult, de lágyan ért véget – klitty, klotty – mintha elmúlt idők esőcseppjei neszeztek volna a tetőn, majd hullottak volna alant egy lassacskán gyűlő tócsába. Bezzeg a konyhai óra! Jókora, kerek számlapját egyszer egy héten kellett kinyitni, mikor valaki fölhúzta, s aztán hét napig számolta a perceket szigorú hangján, mint egy tanár a vizsgán, aki azt figyeli, melyik diák puskázik a pad alatt.

Az évek során egymást váltó otthoni faliórák is különböztek: volt fölhúzott orrú dáma, aki még lecsúszottságában sem áll szóba akárkivel, volt elegáns ruhába öltözött táncos, aki kecses lépteivel ejti ámulatba közönségét, és volt álmos hivatalnok, aki gyűrött arccal  csak rányomja a pecsétet a papírra, és közben alig várja, hogy hazamehessen.

De akármilyenek is, az órák ketyegése kedves és megnyugtató, mint egy barátságos, halk beszélgetés. Mint valaki szívdobogását hallgatni a mellkasára hajtott fejjel.

És a ketyegés ki fog halni.

Megnémítottuk az óráinkat.

Ha belépünk a lakásba, nem üdvözölnek minket, ha éjjel fölébredünk, csak néznek ránk szenvtelenül, hidegen, nem szenderítenek el álomba ringató hangjukon. Unokáink talán már azt sem fogják tudni, mit jelent a szó: ketyegés.

Szomorú és üres lesz a csend az órák csacsogása nélkül.

Emlékszem, milyen  boldog és büszke voltam, mikor egy verseny jutalmaként megkaptam életem első digitális óráját, ami másodpercre pontos volt, és hét dallamot tudott dúdolni.

De nem tudott ketyegni.

Már megint mit csinálsz?!

Új év, új bolondéria, új blog. 365 napnyi zene, nem a slágerlistákról.