Emlékszem, milyen boldog és büszke voltam, mikor megkaptam életem első
óráját. Pici, kerek, fehér számlapja volt, rajta fekete számok, piros műbőr
szíjjal lehetett fölcsatolni. Szerettem. Pedig még percre sem volt pontos, és
ha elfelejtettem fölhúzni, akkor kereshettem egy másik órát, hogy újra
beállítsam.
Viszont ketyegett.
Halk, szapora kis ketyegése volt, olyan, mint valami ódon csipke;
megnyugtató és barátságos.
Mert az óráknak is lelkük van, mindegyikük egyéniség, és mind másképp
ketyeg.
A nagypapámnak például volt egy pici, fém lábakon álló ébresztőórája, ami
határozottan és gyorsan tiktakolt, mint egy sietős bakter, a csörgése is rövid
volt és határozott, akár egy őrmester kurta parancsa. A nagymamám szögletes,
barna órája lágyan és lassan ketyegett, akárha békésen mosolyogva személte volna
a világot. Nem úgy, mint a másik nagyim ébresztőórája, egy háború előtti,
régimódi darab: a hangja keményen indult, de lágyan ért véget – klitty, klotty
– mintha elmúlt idők esőcseppjei neszeztek volna a tetőn, majd hullottak volna
alant egy lassacskán gyűlő tócsába. Bezzeg a konyhai óra! Jókora, kerek
számlapját egyszer egy héten kellett kinyitni, mikor valaki fölhúzta, s aztán
hét napig számolta a perceket szigorú hangján, mint egy tanár a vizsgán, aki
azt figyeli, melyik diák puskázik a pad alatt.
Az évek során egymást váltó otthoni faliórák is különböztek: volt fölhúzott
orrú dáma, aki még lecsúszottságában sem áll szóba akárkivel, volt elegáns
ruhába öltözött táncos, aki kecses lépteivel ejti ámulatba közönségét, és volt
álmos hivatalnok, aki gyűrött arccal csak
rányomja a pecsétet a papírra, és közben alig várja, hogy hazamehessen.
De akármilyenek is, az órák ketyegése kedves és megnyugtató, mint egy
barátságos, halk beszélgetés. Mint valaki szívdobogását hallgatni a mellkasára
hajtott fejjel.
És a ketyegés ki fog halni.
Megnémítottuk az óráinkat.
Ha belépünk a lakásba, nem üdvözölnek minket, ha éjjel fölébredünk, csak
néznek ránk szenvtelenül, hidegen, nem szenderítenek el álomba ringató hangjukon.
Unokáink talán már azt sem fogják tudni, mit jelent a szó: ketyegés.
Szomorú és üres lesz a csend az órák csacsogása nélkül.
Emlékszem, milyen boldog és büszke
voltam, mikor egy verseny jutalmaként megkaptam életem első digitális óráját,
ami másodpercre pontos volt, és hét dallamot tudott dúdolni.
De nem tudott ketyegni.
